Így olvasunk mi

Amikor több, mint három évvel ezelőtt Emma szólt, hogy lesz ez az olvasóklub, nem hittem volna, hogy ilyen tartós, fontos és meleg barátság fűz majd ehhez a társasághoz. Igaz, akkoriban még nem is voltunk társaság, azt hiszem, jöttek-mentek a tagok, és az elsők közül (értve ez alatt mondjuk az első három-négy összejövetel résztvevőit) mostanra talán csak ketten maradtunk.
Az utóbbi néhány hónapban nyolcan, tegnap már kilencen ültünk a vendéglátó házaspár nappalijában - kilenc meglehetősen különböző életkorú, foglalkozású, érdeklődésű és habitusú ember, akik nemigen értenek egyet így közösen semmiben, talán csak abban, hogy szívesen mondják el a világról és a könyvekről alkotott véleményüket, és szívesen hallgatják meg ugyanerről a másikat.
Bár sokat vitatkozunk, vagy mit tudom én, vita-e ez, inkább küzdelem önmagunkkal is, hogy elég jól el tudjuk mondani a másiknak, mit gondolunk, hogyan látjuk a regényeket, vagy éppen önmagunkat a világban. Van, aki hevesen gesztikulál, van, aki felolvas, mások hümmögnek, ráncolják a homlokukat és csendben maradnak. Kiabálni, azt hiszem, még sosem kiabált senki, csak majdnem, de attól a majdnem kiabálástól akkor barátok lettünk.
Olvasnivalót a tagok közül bárki ajánlhat a többieknek, az összejövetelek végén aztán megvitatjuk, a következő hónapban melyik legyen a befutó. Azt nem mondom, hogy mindig örülök a választásnak, azt sem mondom, hogy mindegyik könyv tetszett, volt, amit egyenesen utáltam, de az biztos, hogy soha nem bántam meg, hogy olvastam őket. Még Murakamit se, még Spirót se. Bár utóbbiból, ha legenda nem is, minden alkalommal felemlegetett epizód kerekedett, és Gergő mindig nevetve kérdezi, befejeztem-e már a Fogságot. Természetesen nem.
Csütörtökre Borbély Szilárd Nincstelenekje volt az olvasnivaló, szomorú aktualitással igen, de amikor ezt a regényt ajánlottam olvasásra a társaságnak, még nem tudhattam, hogy mire sor kerül a beszélgetésre, a szerző már nem lesz kortárs. Hét elején kétségeim is voltak, tudunk-e majd úgy beszélgetni a könyvről, hogy ne ülje meg a hangulatunkat a rosszkedv és a gyász. Aztán persze úgy lett, ahogyan lenni szokott, amikor az ember elveszít valakit vagy valamit, Isten kárpótolja a veszteségért. Minket most egy nagyszerű beszélgetéssel.
De hogy olvasunk mi? Ki aprólékos műgonddal, jegyzetekkel, az értelmet bogarászva, ki történelmi és emberi jogi távlatokkal, ki a lélek felől, ki úgy, ahogy egy finom nő olvas, ki egzisztencialista indulattal, ki másképpen (ez vagyok én persze, ezt mondják, te másképpen olvasol mindent). Egyetlen dolog közös, a megértés, a befogadás szándéka. Nem csak a könyvek, egymás iránt is.
Borbély kötetéről végül úgy beszélgettünk, mint szeretett testvér beteg gyermekéről szokás. Tisztelet, talán ez a legjobb szó most. A keblünkre öleltük ezt a regényt, mert mindenki a saját családjára ismert benne rá, még akkor is, ha egyáltalán nem ilyen volt a családja. Arra gondoltam, Borbély ebben volt nagy, a lelki nincstelenség ábrázolásában, ahogyan megmutatta, a gyerek hogyan vettetik ebbe a világba támaszték nélkül, és hogyan kell megkeresnie saját magának azt a valamit, ami minden keserűség ellenére is megtartja itt.
Jó este volt. Meleg és biztonságos, barátsággal, beszélgetéssel és szeretettel teli. Nem tudom, mikor lettünk ilyenek, mikor kezdtük el szeretni egymást, de mindegy is, mert most már összetartozunk.

A könyvespolcom mellé még illusztratíve ide kívánkozik néhány dekabrista (sic!). A zenéért köszönet, pont úgy tölti ki a hiányt, mint a baráti társaság.