A mi emberünk

Ha jól meggondolom, hálásnak kell lennünk, hiszen új munkatársat kaptunk. Kálmánnak hívom, mert nem ez a neve, és nemrég érkezett hozzánk. Küldték.
Feladata a kollégák diszkrét avagy nem diszkrét megfigyelése: ki mikor megy órára, ki mennyit késik, mit csinál a szünetben, milyen oldalakat néz a számítógépén, kávézik-e tiltott helyen (!), esetleg ingyen korrepetál volt tanítványokat bejelentés nélkül és így tovább. Ezeket jelenteni köteles. Vagy nem köteles, de megkérték rá. És mert a feje nem káptalan, ha jól láttam, van egy kis jegyzetfüzete is. Nagyon helyes, nehogy észrevétlenek maradjanak a kisebb és nagyobb stiklik. A nagyfőnök-asszony is megmondta, javítani kell az oktatás színvonalát, és mivel ők kormányzati szinten már tényleg mindent megtettek, most a pedagóguson a sor. Ha nem javul a gyerekek teljesítménye, a tanárokat kell elővenni. Mert ezeknek semmi sem szent. Komolyan. Ahol tudnak a 22-26 letanított óra plusz heti 5-6 óra dolgozatjavítás és 2-8(+) óra készülés mellett, ott lazáznak. Weboldalakon kalandoznak, magán emailt írnak, zenét hallgatnak. Megengedhetetlen!
Szóval Kálmán ezt csinálja nálunk napi nyolc órában. Örülünk, mert erre a három hónapra legalább fizetést kap, reggelente megborotválkozik, felöltözik, embernek érzi magát. Néha, amikor már nagyon unja a melót, kicsit netezik, megnéz pár érdekes oldalt, tájékozódik a világban. Ezt tanórák közben csinálja persze, mert a szünet az neki is melós. Figyelni nem egyszerű dolog.
Kálmánt egyébként pedagógiai asszisztensnek hívják papíron, de sokan csak igazgatói asszisztensnek titulálják a diákok közül is. Én meg mosolygok rá. Nem hívom besúgónak, mert az nem szép szó. Különben is, a munkaköri leírása szerint tényleg pedagógiai asszisztens. De még nem mertem kérni tőle semmit. Addig jó, míg nem tudja a nevem.