Az örömről

A tegnapi vidám bejegyzéshez Zoli csak annyit fűzött hozzá, hogy azért kíván nekem még valami váratlan vidámságot. Ennek meg is örültem, mert milyen jó érzés az már, hogy egyszer majd lesz valami váratlan vidámság az életemben, de tényleg, egyik reggel arra ébredek, hogy nagy, sárga-arany vidámság van körülöttem - aztán rájöttem, hogy ilyen nincs. Esetleg ha lottó ötösöm lenne, az valóban váratlan lenne, mert nem szoktam lottózni, úgyhogy az ilyenféle vidámság esélye gyakorlatilag és matematikailag nulla.
Ezzel a gondolkodással jól elvoltam egész nap, hátha mégis találok olyat, hogy váratlan öröm az ember életében, de hiába, nincs. Minden örömért meg kell dolgozni. És nem úgy értem, hogy akkor addig erőlködik az ember, amíg örülni tud, az, számomra legalábbis, reménytelen. Én nem tudok, egyszer csak jó pofát vágni az élethez. Nekem sokat kell dolgozni az örömön. Szuicidnak születtem.
A jó szar kedvű nap után, amit a tanítványok is érzékeltek nyilván, mert kivételesen kedvesek és csendesek voltak a tegnapi óráimon, délután kimentünk a tóhoz TSB-vel sétálni egyet a szikrázó napsütésben, neki se volt túl jó napja. Arról beszélgettünk, ha nem olvasnánk újságot, nem néznénk tévét, viszont naponta sétálnánk fél órát a napsütésben, az életünk csupa öröm lenne. Vagy majdnem csupa öröm. Estére, túl még néhány baráti beszélgetésen, végképp az a gondolat tisztázódott le bennem, hogy nincsen olyasmi, hogy ölünkbe hulló öröm. Direkt nem írok boldogságot, mert nem tudom, az mi. Az örömről egyszerűbb beszélni. (Talán ha az ember életében több az öröm, mint a bánat, akkor nevezi magát boldognak, de hagyjuk, ez bonyolult.)
Szóval az öröm nincs ingyen, meg kell szolgálni. Sokféle módja van a szolgálatnak. Örömöt lehet jutalmul kapni, ha az ember más emberekkel képes kommunikálni, ha másoknak képes segíteni, ha elfogadja a másikat olyannak, amilyen. A megbocsátás nagyon fontos, de nem csak másokkal, önmagával szemben is. Ez sem egy egyszerű dolog. Sőt. Azt hiszem, ez az egyik legnehezebb dolog az ember életében. Mondok példát.
Tegnap megérkezett a futócipőm. Nem, nem vagyok sportember, inkább hajazok Churchillre a sporttal kapcsolatos nézeteinket tekintve, de futni szeretek. Lássunk azonban tisztán, szeretek, de nem tudok, és négy éve nem futottam egy métert sem. Hogy szerethetek akkor futni? Ez onnan ered, hogy nagyjából harminc éve egyszer futottam egy jót. Valami családi nyaralás alkalmával Orfűn dekkolt a család, halálosan unatkoztam, a bátyám viszont sportéletének aktuális fellángolását élte, teniszezett éppen, és kondíciója érdekében körbefutotta a tavat minden nap. Egyik alkalommal csatlakoztam, én, aki a tesiórai futások ötszáz méterébe is kész voltam ott helyben belehalni, viszont szép idő volt, sütött a nap, a tó pedig lélegzetelállítóan gyönyörű volt. Akkor szerettem meg a futást.
A szeretet megmaradt, igaz, helyfüggő. Én nem tudok bárhol futni, mert kell hozzá valami víz. Nem  tudom, miért, talán kell, hogy legyen hova elnézni futás közben. Ezért futok, ha futok, a tó körül még akkor is, ha most messze lakunk tőle. El nem tudom képzelni, hogy a városi betonon, unalmas utcákon fussak.
Miután a múlt heti jóga óta fáj a bal csípőm, tegnap becsípődött egy ideg a hátamon, és a délutáni séta után még némi izomlázam is volt, reggel úgy éreztem, hiba volt futócipőt rendelni. Öreg vagyok, hájas és különben is szar a kedvem, nem mehetek Berlinbe, itt fogom baszni az időm az iskolában, miközben a saját diákjaimat sem vizsgáztatom, merthogy mindent ügyesen elintéztem. Aztán a tegnap esti beszélgetésre gondoltam, amikor azt tanácsoltam valakinek, hogy csináljon már valamit, tegyen az öröm érdekében, mert nem fog az ölébe hullni, és elszégyelltem magam. Mekkora egy álszent barom vagyok, ha én meg nem teszek semmit.
Szóval felhúztam a cipőt, és beültem az autóba.
Honnan kezdjem? Nehogy valaki azt higgye, hogy itten most valami sporttörténeti csúcsokról fogok beszámolni. Ha valaki évekig nem fut, akkor nem érdemes rögtön nekiállni futni, mint a barom. Sosem felejtem el, egyszer elmentem spinningre, így kezdtem a tavaszi sportolást. Végigcsináltam másfél órát, még jól is esett esküszöm, csak másnap nem tudtam felállni. Azt hiszem, ennek megint a megbocsátáshoz, meg az elfogadáshoz van köze. Mármint saját magunk elfogadásához. Szóval nagy önuralommal, de pontosan követtem a futószakértő útmutatásait, és mindent úgy csináltam, ahogy mondta. És hihetetlen, de már első alkalommal örömet jelentett a mozgás.
Nem nagyon tudom mihez hasonlítani a reggeli tó látványának örömét. Talán csak a reggeli tenger öröméhez mérhető ez az érzés. Hűvös van, kristálytiszta az ég, és mindig a víz felől fúj a szél. Persze az első pár percben furcsa érzésem szokott lenni: vajon nem vagyok-e nevetséges, hogy ilyen nemfeszes testtel, ilyen nemhúszéves combokkal itt futkorászom, majd biztos a tóba esnek a röhögéstől a horgászok, de ahogy fáradok, fogy a levegő, az ilyesmi háttérbe szorul az életben maradási ösztön mögött. Most viszont, hogy csak keveset futottam, viszont sokat sétáltam, az egész sokkal élvezetesebb volt, a szenvedés elmaradt, lett helyette bennem öröm. Elfogadtam a korlátaimat.
Jó volt, na. Haláli jó fej emberek futnak, és sétálnak a tó körül. Az egyik sétaperiódusban még a halőrrel is alkalmam nyílt beszélgetni egy kicsit, ami a mai napi emberi kommunikációs kvótám nagy plusza lett.
Öröm lett ez a reggel. És nem, nem fogok maratont futni, fél órát egyben is majd csak sokára, azt hiszem, és nem múlt el a kútba esett konferencia miatti berlinsóvárgásom, és nem, nem gondolom, hogy jó helyen élek, hogy klassz az állásom, hogy megvalósítom magam abban, amit nap mint nap csinálok, és még csak azt sem, hogy boldog vagyok abban, amiben élek, de az biztos, hogy most örülök. Megdolgoztam érte, nem ingyen kaptam. Esélyt adtam arra, hogy a világ, a tér, az emberek eljussanak hozzám, hogy kész legyek befogadni azt, ami körülöttem van, és megdolgoztam érte főleg azért, mert képes voltam egy kis időre megbocsátani magamnak. Azt, hogy nem vagyok sportos, hogy nem működnek az izmaim és az ízületeim úgy, mint húsz -harminc éve, hogy nem vigyázok az egészségemre se testi, se lelki értelemben, és hogy hajlamos vagyok nagy átéléssel sajnálni magam.
Talán így kellene ezt a mindennapjaimban is, ilyen megbocsátó szeretettel önmagam és a világ iránt, de erre nem sok esélyt látok. Most azon dolgozom, hogy ezt a pesszimizmust is elfogadjam magamtól.
(Ez a zene most valamiért illik ide.)