Álom-intertext

Valahogy a fényhez van köze. Az ébredéshez. Vagy a csillámló sziklafalhoz.
Azt álmodtam, hogy álmodni szeretnék végre. Álomötletem is volt, békés: fekszem a Margit-szigeten hanyatt, hallgatom a Dunát, és mesélsz. Nem látlak, de tudlak, és ez pont ugyanolyan jó. Sőt jobb. De nem ezt álmodtam, se nem békéset, se nem békétlent. Levelet csak, amiben arra kérsz, írjak az Ódáról. Miért pont? Álmomban nem, csak reggel akadok fenn. Azon is, ki voltál tulajdonképpen éjjel és ki vagy most. Minél tovább gondolkodik az ember az álmain, annál kevesebbet érez és annál többet akar tudni belőlük, az álomnaplók leginkább ettől csúsznak át az abszurdba. Ha le kellene rajzolni, az álmok csúsztatható vonalak lennének egy szerkesztőasztalon. Minél görcsösebben fogom, annál jobban csúsznak szét, szaladnak szana.
Két napig feküdtem, talán három is, ennyi idő vakságra sok. A valóság odaveszett örökre, de talán okkal. Egy orvost olvastam. Most először olvastam arról, hogy van olyasmi, amit palliatív osztálynak hívnak. A haldoklás békés helye. Azt gondolom, az életnek is ilyennek kellene lennie, de nem ilyen.
Érdekes dolgok ezek egyébként, és már tudom, az első fejezet után tudtam, miért sürgette annyira öreg barátném, hogy olvassam el ezt a könyvet. (Before the Germans get here. - nem intencionális intertext.) Talán hasznomra lesz a tudás, talán nem, ezt most még nehéz megmondani, de annyiban biztosan, hogy tudom már, mibe halok bele. Nem lényeges. Nyilván ebbe más is már.
Azt hiszem tavasz van odakint, bár víz hiányában csontvázzá aszalódtak a tulipánok a nappaliban. Ha nem törődöm, nincsen törődés, de néha hagyni kell az elmúlást. Ezt mások elengedésnek hívják. Most ezt tanulom. Van erről Gergőnek egy fotósorozata. Már akkor is tetszett, amikor csak mesélt róla.
Más nincs. Eleinte azt terveztem, hogy holnap már dolgozom, de két óránál többet nem tudok talpon lenni. Kiment belőlem az élet. Várom, hogy visszatérjen. Íme a kendő, törülközz meg.
Nem tudom, így gondoltad-e az Ódát. Azt sem tudom, mit akarsz tőlem.