Huszonnyolc

Vannak ilyen napok. Amikor nem huszonnégyet, hanem legalább huszonnyolcat teljesít az ember.
Ha van gyilkos fegyver, ami némán öl, az a nulladik óra. Öli a lelket, öli a szellemet, öli a testet. Reggel hétkor ugyanis sok dolog tűnhet természetesnek, egy jó kávé, egy kellemes nyújtózkodás, egy kedves simogatás, sőt még egy kör a tó körül is, na de az iskola, egy tanterem, az nem normális.
Mindegy, ha menni kell, hát menni kell, hallgatni bölcsen, hogy az EU azért van, hogy a polgár el tudjon húzni innen a náthásba. Hát, ez is egy nézőpont, de hogy ebből hogy lesz nyelvvizsga, azt nem tudom. Gondolatot nem tudok a fejekbe tölteni tölcsérrel.
Órám nem sok volt tegnap, de most ott tartunk a tanévben, hogy a megtartott óra a munkának már a felét sem teszi ki, a vizsgák közeledtével ugyanis varázsütésre sokszorozódnak a feladatok. Mint a mesebeli sárkány, akinek minden levágott feje helyére mindjárt kettő nő. Szóval a tegnapi óráim mellett még intéztem a próbaérettségi feladatsorát, a beosztást, a mai osztályozóvizsgát, a témazárókat, a területi versenyre próbáltam jelmezt szerezni (a feladat egy részét az esti színházi előadás utánra áttéve), és kideríteni, hogy mikor is ügyelek az érettségik alatt, no meg önkéntes munkát intézni a holland mentorált anyukájának egy helyi idősek otthonában, de mindezt úgy, hogy tíz óra környékén kaptam egy üzenetet, hogy Dani a sebészeten vár ultrahangra, hogy kizárják a vakbélgyulladás lehetőségét. Mondja valaki, hogy unalmas a tanárok élete.
Az ötödik óra alatt telefonáltak, mondtam a diákocskáknak, hogy pill, my complication has a little complication, ahogy olyan szépen mondja az idős hölgy a Brazilban, de hála az égnek, kiderült, hogy nincs vakbélgyulladása a gyereknek, ha nincs szarul, még el is mehet ma Olaszországba a versenyre. Szuper. Majd nem izgulok. Persze tényleg, minek is.
Az órák, és az egy órányi adminisztráció után találkoztam Mihállyal, akivel tonhalas szendvicset ebédeltünk, aztán beesett TSB is valami múzeumi projektből egy másik kolleginával, akit bírunk meg minden, de miatta nem igazán sikerült kitárgyalnunk a hétvégét, meg hogy Mihály most akkor jön vagy sem, el van-e tiltva tőlünk vagy sem, lesz-e lassan csadorja vagy sem. Na jó, ez szemétség a részemről, bocs, de mire olvasod, már lepálinkáztuk a dolgot.
Kávézás után szana és szét széledtünk, én még vettem néhány tonna péksüteményt az utazónak, aztán az otthoni gyerekszámlálás után kicsit mosogattam, meg odébb halmoztam a vasalatlan ruhákat. (A vasalatlan az pont olyan szó, mint a neveletlen. Nincs a monotonitásában remény.) Miután ezzel is megvoltam, kerestem valami színházinak betudható ruhát, átöltöztem, és elindultam az estébe. Így mulat egy magyar pedagógus.
Az előadás egyébként kiváló volt, pedig hulla fáradtan ültem be a nézőtérre. Már régóta szerettem volna megnézni a Picasso kalandjait, most végre összejött, és minden várakozásomat felülmúlta. Nem hibátlan, de nagyon jó az előadás. Mondjuk a gyerekek nem tudom mennyire élvezték a poliglott blablát, de majd kiderül.
A színház után már csak egy kis bevásárlás (ó, az éjszakai Tesco!), meg vacsorafőzés volt hátra, aztán már éjfél is lett, én még megnéztem a Barnás könyv külső borítóját, és aludtam. A tegnap éjszakai lángokból álló, rám várakozó ember helyett ma éjjel nem álmodtam semmit a feneketlen mélységen kívül.
Ma könnyű napom lesz. Hat óra, utána két óra alatt levizsgáztatom a négy osztályozó vizsgás gyereket két-két tanévből, kitöltöm a jegyzőkönyvet, kijavítom a tizenkettedikes vizsgadolgozatokat és kész is. Nagyszerű. Most megyek és főzök ebédet, csinálok tíz szendvicset, és zuhanyzok egyet. Közben a hétfő esti jógán kitartott ohmmmmm-ra gondolok. Meg arra, hogy kettőt kell lázálmodni a Teraszig.
Hogy a tegnapi előadásból idézzek: Stayin' alive.