Fátyolvirág

Csigababa. Ez egy visszamenőlegesen hangulatfestő szó: játékos, majdnem csiklandós. Szinte az egész tegnapi napom hangulatát leírja.
Pár napja minden reggel, munkába menet elnézem, milyen szépen süt át a napfény a fák húsvétváró fátylán. Krisztus menyasszonya ilyenkor mind. Rájuk nézni is megmosolyogtató, és még akkor is jó (jobb) kedvem lesz tőlük, ha egyébként erre nyilván semmi okom.
Nem mondhatnám, hogy különösebben sikeres hetet tudok magam mögött, el is fáradtam, nem is gyógyultam még meg rendesen, és van bennem valami rossz előérzet a világgal kapcsolatban, amit még csak meg sem tudok normálisan fogalmazni, de ami most valamiért nem érdekel.
Tegnap este vacsoracsata volt kedvenc öreg könyvtárosunknál, aki kivételesen maga is jó fáradt és elgyötört volt, tekintettel a náthájára, meg az unokák teljes heti vendégeskedésére, úgyhogy tök egálban voltunk mind a négyen. TSB simán hulla fáradt, Emma fáradt és másoktól gyötört, én magam meg fáradt és félig beteg (vagy tán egészen az).
A csodás vadas marha mellé témának ott voltak a mostanában olvasott könyvek, öreg barátnőnk unokái, az iráni filmek, különösen ami engem érdekel, és miután fél este ezzel vegzáltam mindenkit, kis is derítettem, melyik ez a grúz film. Nem vagyok hülye, csak annak látszom. Vagy fordítva.
A Csigababa is innen van, ugyanis az unokákról sztorizva előkerült egy Lukács által Leninről írt könyv, amit a kicsi lány nagyon szeret élénk színű plüsskötése miatt, és amiből a Papa fel is olvasott neki, nyilván életkorának megfelelően Lenin nevét mindannyiszor Csigababára módosítva. Kipróbáltuk, és jó. Arra gondoltam, hogy végeredményben lehet ezt más könyvvel is. Ki kell próbálni. Zseniális.
Az est arra is jó volt, hogy könyveket csereberéljünk, kaptam egy Gordont Emmától, ő meg elvitte a Forgách novelláskötetet, de azt mondta, nem kezdi el olvasni, hadd éljen a szerző még egy kicsit. (Az a mániája, hogy mind meghal, akit olvasok, pedig nem is.)
Persze beszélgettünk Borbélyról, meg a világ kiszámíthatóságáról vagy kiszámíthatatlanságáról, ez utóbbira már nem emlékszem pontosan, mert jó sok pezsgőt megittunk. Vagy lehet, hogy nem sokat, hanem egyszerűen ezek csak nagyon kicsi pezsgősüvegek voltak. Ma mindenesetre ég a gyomrom.
Igaz, a gyomrom éghet mástól is, tegnap este ugyanis még szülő-gyerek beszélgetésre került sor a legidősebbik gyermekkel, aki nyilván felnőtt, nyilván maga dönt az életéről, de beszélgetni akkor is kell vele, különösen, ha emailben értesít arról, hogy elköltözik itthonról. Legendásan jól tudunk kommunikálni egymással. Majd ezen gondolkodom, hogy miért.
Más nincs, ma ünnep és tablófotózás. Holnap pihenés, vasárnap a csend hangjai, anyám ugyanis mától Budapesten, gondolom valami aktuális ünnep, ahol megnézheti népünk bölcs vezérét, meg meglátogatja a tesóm, akivel most már több, mint két hete nem beszéltem, és most már nem is nagyon van kedvem. Ezen is gondolkodtam, mert ugye azt olvasom, hogy rossz dolog elfojtani a haragot, és megbetegít, de ha meg elmondod, amit gondolsz, könnyen magadra maradhatsz. Hát jó, úgy szar ez az egész, ahogy van.
Inkább koncentráljunk a tavaszra, gyönyörűm, meg arra a maradék kis életenergiára, ami még áramolni látszik a bőr alatt, a megzavarodott belső szervektől biztonságos távolban, meg a tényre, hogy pont két hét múlva mindent itt hagyunk, és elhúzunk a teraszra egy teljes hétvégére. Tegnap TSB kapott egy telefont vacsora közben, van komoly érdeklődő a házra. Lehet, hogy nyáron már nem lesz terasz.
Jó volna, ha néha nem én lennék én. Lehetnék a fákról sűrűn hulló fehér fátyolvirág.
Verseket olvasok. Az biztonság. Ilyen napok vannak.