Félálom

Megvakultam. Nem igazából - bár nem tudom, mi az az igaza, amiből végignézve a világon érvényes megállapításokat lehet tenni - hanem félálmomban. A félálom, az olyan, hogy még nem alszik az ember, de már ott sétál az álom és az ébrenlét határán, mint valami részeg kötéltáncos. Ott egyensúlyoz, görcsösen ragaszkodna a valóságnak csúfolt groteszk játék utolsó morzsáihoz is, de az izmok már nem engedelmeskednek, a rúd kicsúszik a kezei közül, ő pedig zuhanni kezd a meleg és sötét semmibe. A zuhanás eleje a félálom, mert ilyenkor még az embert a valósághoz rögzítő szálak nem szakadtak el egészen, és előfordul, hogy a kéz vagy a láb megakad bennük, a test pedig visszarándul az ébrenlétbe.
Én ebben a félálmomban vakultam meg. Az elmúlt hetekben ezen a furcsa határvidéken nem látok semmit, az álomképek csúszásban vannak, nem érkeznek meg addigra, mire a hangok már igen. Félálmomban emberek szólnak hozzám. Nem, nem hallucinálok, miközben hallom őket, tudom, hogy félálomban vagyok, hogy álmodni készülök velük, mégis valóságosnak hatnak. Nem tudom, kik beszélnek hozzám, halottak-e már vagy élők, esetleg sosem jártak még a földön, de úgy érzem, mind segítségre vágyik. Van aki érzékien suttog a fülembe, szerelmi bánatában, van, aki sikoltozik rémületében, van, aki dühös, van, aki magányos.
Nők és férfiak látogatnak hozzám ilyenkor, de nem látom őket, csak a hangjukat hallom. Nem tudom, min múlik, talán tényleg azokon a selyemszálakon, de néha felébredek, néha pedig elalszom a hangjuk hallatán. Gondolom, ez így rendben is van. Ébren sem szeretek mindenkivel beszélgetni.