Burok

Szeretem, hogy vár, és hogy mosolyog, amikor megérkezem. Ilyen egyszerűnek kellene lennie minden emberi kapcsolatnak az életben, ez jut eszembe, meg az is, hogy nem ilyen egyszerű. Meleg van. Mindig meleg van nála, már majdnem éppen túl meleg, aztán mégsem. Amíg levetkőzöm, szemérmesen kilép az ajtón. Ha nem ismerném a kezét, arra is gondolhatnék, valami tűnő jelenés, káprázat.
Hanyatt fekszem. Mindig másmilyennek látom a szobát, mintha a falak is minden alkalommal más színűek lennének, de sosem emlékszem, igazából milyenek. Most a lámpán függő két kristályt veszem észre, ahogy nagyon lassan mozogva szórják a hullámhosszok alapján tört fényt. Szeretem a kristályokat, mert egyszer volt az életemben valaki, akinek száz kristály lógott az ablaka előtt, és száz szivárvány lakott a nappalijában. A falon van két mandala is, kérdezem, újak-e, sosem láttam őket, nevet, mindig ott lógnak. Gondoltam persze.
A bal lábfejemmel kezd, egyszer tudtam a szabályt, már nem tudom, de nem fontos. Elhatároztam, hogy most ébren maradok, de erre nehéz koncentrálni, amikor ellazulnak az ember izmai. Mindegy. A lábszár jó érzés, a comb csiklandós, pedig nem csiklandoz, erős, határozott mozdulatokkal dolgozik. Androgün, fut át az agyamon, amikor megérzem az oldalamnak támaszkodó testet. Összefüggő gondolatokra már nem vagyok képes.
Valahol a kezemnél még megvan a zene, meg hallom ahogy a bal kézfejnél a csuklóízület ropogni kezd. Pedig nem is vagyok balkezes, vagy de, csak átszoktatott? Nem fontos. Megfordulok.
A lábaimra még emlékszem, meg arra, hogy az is milyen egyszerű öröm, amikor emberhez ember ér, nem hideg tárgyak, nem súrlódó ruha, nem légkondicionált lég, hanem ember, mert az érintésben élet van, energia van, támaszték van, nyugalom van.
Sosem tudom, pontosan hol szűnik meg a kapcsolat a világ és közöttem, hol kapcsolódik szét a testből érkező idegköteg és az agytörzs, de azt gondolom, még a vállak előtt valahol. Úgy alszom el, hogy érzem a mozdulatait, de máshol vagyok, valami mezőkön, valamin túl, valami prenatális óceánban ringatózva, időn és téren kívül. Arra ébredek, hogy annyit mond, végeztünk, de ne siessek, ráérek, lassan öltözzek fel. Nem is tudnék gyorsan csinálni semmit. Nem is itt vagyok.
Bár az olaj egy részét letörli rólam, az illatát egész este érzem magamon. Nem is tudom, milyen illatom van, talán békesség.  De nem csak az illatot, az érintése nyomait is érzem még sokáig. Békességburok. Olyan, mint egy nyári vasárnap délután a teraszon.
Reggelre alig marad belőle valami, lerágja rólam az élet. Most az a kicsi is elég.