Pasztell

Itt fekszem, önmagam középpontja, alattam és rajtam fekszik a világ, matrac és takaró, föld és levegő, nem hagyok nyomot semmin, nem gyűrődik a lepedő, de rajtam sem hagy nyomot semmi, ma reggel nincs határa a testnek.
Ha meg tudnám festeni, azt hiszem, pasztell női akt lennék, kevés határozott körvonallal, egyik lábam kicsit lelógna az ágyról, oldalt feküdnék vagy hason, mert oldalt szeretek feküdni vagy hason. (Hanyatt csak az fekszik, aki halni készül, gondolom, amikor halni készülök és hanyatt fekszem.) A könyökömre támaszkodnék, talán mosolyognék, bár inkább nem, és nem látszana, mit gondolok vagy kire éppen, nem látszana az sem, ki vagyok, belemosódnék a világba, a világ belém mosódna. Az sem biztos, hogy nő lennék, az sem, hogy ember, hogy lennék, arra is csak a lábfejből vagy a combhajlatból lehetne következtetni, esetleg a csípő ívéből. A női csípő ívében lakik a világmindenség titka, mely tétel bizonyítása a férfitenyér - ez a nemeuklideszi ívek tétele.
Azt hiszem, az akt majdnem élethű lenne, csak a hajam volna hosszabb vagy rövidebb, mint igazából, de azt most nem tudom megmagyarázni, miért.