Egy délután Whistler mamáival

Szerintem a bizonyos festők iránt (jegyzem meg nem érdemtelenül) érzett elfogultságom ellenére sem vagyok kultúrsznob. Hogy akkor mi a francnak megyek el vasárnap délután egy népszerű kiállításra, azt is meg tudom magyarázni: a társaság miatt. Az van, hogy kevés mulatságosabb és klasszabb dolog van, mint hasonló ízlésű emberekkel kiállítást nézni. És kevés botrányközelibb is.
Elmesélem. Képzeljük el szeretett múzeumunk hogyúgymondjam zászlóshajó-kiállítását vasárnap délután, aki sznob, turista, unatkozó és műveltségre éhes, bölcsészhormontól túlburjánzott fiatal, csajozni vágyó fél- és egészművelt, az mind ott tolong. Igen tolong, mert bár mindenkit beengednek, ott bent aztán édes fiam, maradjál életben, ha tudsz.
Jó, biztos én vagyok elkényeztetett némber, túlzott nagyvilági múzeumi terekhez szokott HP, de hát mondja már meg nekem valaki, hogy az mégis kinek az okos fejéből pattant ki, hogy ennyi és ekkora méretű képet ekkora helyre zsúfoljanak össze. Nem volt több szoba? Most komolyan?
Na mindegy, éreztem én, hogy nem lesz ennek jó vége, mert amúgy is utálom a tülekedést, meg a lökdösődést, de ha ez konkrétan festmények miatt van, akkor meg aztán valami ősi területvédő ösztön ébred bennem.
Most mit mondjak, persze, a kiállításon szép képek vannak. Összehordták ide a fél világot, nem köll érte elutazni Rómába, meg mit tudom én hova. Ez tényleg jó. Szerintem mondjuk a kevesebb néha több ilyen tekintetben is, mert az ember, vagy inkább én, csak bizonyos mennyiségű élményt képes befogadni egy nap. (Párhuzamot vonok, orgazmusból se nagyon lehet egy este végtelen mennyiségű az embernek.) És ezt úgy mondom, hogy a képek több mint fele se nem tetszett, se nem fogott meg.
Maga a képnézegetés egy élmény volt, mert Whistler mamáival mentem kiállítást nézni, és ez mindenképpen örök emlék marad, de azt hiszem, nem csak nekem, a teremőröknek is. Ezt most úgy képzeljük el, hogy nekem tíz perc iszonyatos röhöghetnékem támadt, mert mindjárt az első teremben szembesültünk a rengeteg epilált pasival, és meg is állapítottuk, hogy ha volt a képen borosta, az csakis nők arcán volt fellelhető. Általános szabályként Whistler mamái megalkották az "aki nőnek látszik az férfi, aki férfinek, az nő" elméletet, és ez gyakorlatilag mindig működött is. Hihetetlen, mennyi androgün alak, mennyi metroszexuális fiú, és mennyi különös testforma kapott helyet ezeken a képeken. Meg is állapítottuk, hogy semmi okunk panaszra a mai férfiak elnőiesedése láttán. (És akkor még nem is említettem azt a képet, ahol szegény mikropéniszes akarom mondani, nanopéniszes angyal fekszik aléltan. Már nem emlékszem a kép címére, de hogy nem az erekciójába ájult bele, az is biztos.)
Nem akarok túl sokáig rugózni ezeken a lányos fiúkon, ez volt, vagy ők értek rá modellt állni, vagy tényleg ez volt az elvárás, de azért volt egy kép, amikor tényleg a szívem szakadt meg. Nem emlékszem pontosan, Hermészen kívül melyik mitológiai alak volt a képen, de mindegy is, mert Hermész a lényeg. Őt ugyanis péniszét a két combja közé gyűrve ábrázolta a derék festő, ami engem sajnos rögtön a Bárányok hallgatnak azon jelenetére emlékeztetett, amikor a zavart elméjű gyilkos nőnek próbálkozik látni önmagát. Borzalom.
Szerencsére a koron eluralkodó nemi identitásválság és olykor pedofíl szoftpornóba hajló ábrázolásmód ellenére találtam olyasmit is, amit jó volt látni, és amitől, ha jobb ember nem is lettem, békésebb biztosan. Nem sok ilyen volt, de azért mindenképpen megemlíteném Caravaggio Keresztelő Szent Jánosát, a gyümölcsös fiút, bár azt láttam Rómában már, de még mindig jó, a kis arcképet, amit sokáig Beatrice Cenci portréjának gondoltak, és persze két Jeromos festményt is, mert mindkettőn olyan szeretettel ábrázolták a festők az öreg férfi testét, hogy egészen meghatódtam. Volt Sebestyén is dögivel, nekem abból Renié a kedvencem, bár olyan kicsi volt a hely, hogy nem lehetett tisztességgel megnézni azt sem.
Összességében véve ez egy nagyon illusztris, bár engem inkább valami bútorraktárra emlékeztető kiállítás, ahol a kevés nekem tetsző festmény mellett tulajdonképpen Whistler mamái voltak a délután legszórakoztatóbb momentumai. Sajnálom, hogy aztán le kellett lépnem a végén, és nem volt időnk kávézni. Remélem, lesz alkalmunk egyszer a közeli jövőben beszélgetni is.
Nem tudom, meddig van még a kiállítás, aki bírja, hogy tülekedni kell a képek előtt, meg hülyeségeket kell hallgatnia álműértőktől, és így tovább, az azért nézze meg, mert tanulságos.