Azonosságok

Az nem sok bölcsességre vall, ha valaki szürke, ködös, reménytelen február végi napokon gyakorlatilag csak Borbély Szilárdot olvas. Furcsa, hogy így alakult. Funny you should say that. Ez például egy nagyon jól használható, szenvtelen mondat. Gyakorlom.
A testhez feléig jutottam, csak félig jutok talán az életben is, majd befejezem, mindkettőt nyilván, nem szórakozom, ezt mondta apám is, ne szórakozzál kislányom. Nagylányként is azt mondta, kislányom. A versekről nem biztos, hogy merek írni, pedig volt gyerekem, akit csak elképzelni tudok, ezért nem hiszem, hogy van olyan, hogy a meg nem születettre az ember már nem gondol. Vagy lehet, hogy van, csak még nem tudom. Szerintem majd olvassak másik kötetet is, Borbély összes verse és összes halottja. Több estét betöltő.
Olvasom a Nincsteleneket újra, de most sem tudok mást, csak otthon lenni benne. Nem tudom, másképpen olvasom-e, mint először, azt hiszem, nem, csak az alcímét nézem meredten mindig mielőtt kinyitom, Már elment a Mesijás?. Már elment. Ki meri ki a budit? Szerintem mi. Nyakig szarban.
Otthon vagyok a könyvben, a történetben, és ettől megnyugszom. Mindenki mástól nyugszik meg. Hogy megtanul-e az ember ilyen körülmények között szeretni, az nagy kérdés. Apámra gondolok, meg a testvéreire. Hogy ők se tanultak meg soha. Társat szeretni mármint, mert a gyereket azt tudta szeretni mind, ahogy tudta. Apám engem tudott, anyámat sosem. Aztán öngyilkosok lettek szép sorban mind. Nem, nem úgy, másképpen: halálba itták, kábítószerezték, dolgozták magukat. Halálba bezzeg nem szerette magát senki. Hát ez is egy módja, ezt normálisnak szokták gondolni. Nem normális.
Más. Az iskola a héten idegesít, Bridget visszatért és velem akar lelki életet élni. Nem örülök. Tegnap még emailt is írt, úgyhogy vagy lőjön le valaki, vagy csak ássatok el. Persze, világos,  alapvetően velem van a baj, türelmetlen vagyok. Már odáig jutottam, hogy Joe annyira irritál az egész portfóliós ügyével, de annyira, hogy ha nem hagyja abba, minden tiszteletem és barátságom ellenére el fogom küldeni a picsába.
Gofri védése egy hónap múlva lesz kábé, megbeszéltük TSB-vel, hogy mindenképpen elmegyünk, mert egyrészt megígértük, másrészt meg szeretnénk. Szeged szép város. Ezer éve nem voltam arra.
Más. Tegnap ebéd volt, végre Mihály is ráért. Mindig rájövök, hogy kettesben is jó bármelyikükkel, de hárman meg tökéletes. Mihálynál volt különben a bölcsek köve, mert olyan ultimatív igazságokat tudott megfogalmazni az élettel és a nevezetes azonosságokkal kapcsolatban, hogy kénytelenek voltunk pálinkázni. Pontosabban pálinkázni gyereknevelési jelleggel is kénytelenek voltunk. Remélem, jót tett a gyereknek is, nem csak nekünk. Utána szépen hazamentünk (TSB mondjuk nem, mert ő otthon volt ugyebár) és hasznos tagjai lettünk a családnak. Én például lehúztam két órát a szokásos bolt-mosogatás-főzés Bermuda-háromszögében, viszont cserébe egész este olvastam. Holnapra el kell olvasni a könyvet, mert este olvasóklub, de hiába olvasom másodszor, lassan megy, mert belefeledkezem a mondatokba. A semmiben is mennyi gyönyörűség van. Pontosítok. A semmiben minden gyönyörűség benne tud lenni, mert nem korlátozza csak a képzelet. Boldogtalanságról olvasni azért jó, mert onnan a boldogság végtelennek látszik. Végtelen szög alatt.
Más. Határidő problémáim vannak, és ez nem jó. A végén majd megint nem kapok levegőt, de most meg igen, és ennek felbecsülhetetlen értéke van. Ez van. Nem lehet mindig légüres térben lenni még nekem sem.
Más. Tavasz van, szürkeség, már elment a Mesijás, de mi teraszmenekülést tervezgetünk, reggelente meg hallgatjuk a madarakat, a tüdejüket köpik ki az örök optimisták. Néha úgy érzem, jó élni. Főleg akkor érzem ezt, amikor másokra gondolok, nem magamra. Örömzárványok. Nem lehet, hogy a mi világunk, a mi életünk az univerzum egy sejtje csupán?
Jó, más nincs. Szedjem össze magam, és írjam be a határidőket a naplómba. Azért az a neve, hogy határidőnapló. Mondjuk nekem határtalanidőnapló jobb lenne, de olyat nem árulnak.