Végül is reggel lett. Ha jól gondolom, napok óta először, bár hogy mi lett a többi napok többi reggeleivel, azt nem tudom. Jellemző mondjuk, mert tél végén leginkább a reggeleim vesznek el. Ködbe, fagyba, kelletlen gondolatokba tűnnek át, és nincs is reggel, szürke, fájdalmas vajúdása van csak a fénynek. Mindegy, bosszúból nem fotózom le, de még ezt se bánja. Önző, rideg, nárcisztikus dög.
Különben, leszámítva a torokfájásom, a túlterheltségem (sírva fakadok, ha még egy figyelmeztetés jön a leadandó cikkel kapcsolatban, egyáltalán, mikor volt arról szó, hogy ez egy igazi tanulmánykötet lesz????), az egyszerre jelenlévő gyengéd életundoromat és életszeretetemet, minden rendben van. Vagyis semmi, de ez egy fizikai normálállapot.
Rengeteg dolgom lenne, tehát nem csinálok semmit. Austert rágom. A közepe mint a gumicukor. Érdekes, hogy a jó regények közepén gyakran van ez a gumicukor rész, hogy rágódom rajta, beleakad a fogamba, kiköpném. A Kukockijnak is volt, a Sorelnek is. Most ezek véletlenül jutottak eszembe.
Tigris szereti Austert és mostanában néha engem is szeret. Az ölembe fekszik és dorombol, amikor írok, vagy olvasok. Aztán megrágja a csuklómat. Maga sem tudja, mit akar.
Más nincs. Illetve sok minden van, de most nincs türelmem magamhoz.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése