Tabak 2.0

Nagyapámra úgy szeretek emlékezni, hogy áll a novemberi utcán, háta mögött a téglaépület, mellette ködbe vesző fák sora. Emlékeimben magas, szikár ember, mindig télikabátban. Nem tudom, talán azt képzeltem gyerekkoromban, aki északról jön, annak állandó viselete a télikabát, a szürke krombi leginkább. (Egy dal miatt aztán később elég jól el tudtam képzelni azt is, ahogy nagyapám a Lövölde téren áll a hidegben, pedig akkor még nem tudtam, hol van a Lövölde tér, nagyapám pedig, már amennyire én tudom, nemigen ácsorgott hideg, budapesti tereken. Na de mit érdekli a képzeletet a valóság? Alig-alig.)
Nagyapám természetesen nem járt mindig télikabátban, őrültség volna ilyesmit állítani. Nyáron rövid ujjú, dzsörzé pulóverekben járt és hosszú szövetnadrágban. A pulóveren egy zseb volt, szívtájékon, tetején sötét csíkkal, a zseben átsejlett a bontott, puhacsomagolt fecske. (Emiatt később, sokkal később, az órán mellettem megálló matematikatanárra ábrándos szemmel, mint nagyapámra kellett nézzek, és nem érdekelt, hogyan fintorognak a többi lányok, pedig hát való igaz, a tanár úrnak izzadtság- és cigarettaszaga volt.)
Azt mesélték, amikor megszülettem, és apámék elmondták a családnak, mi lett a nevem, a nagyapám csak annyit mondott, ő ilyen hülye nevet nem tud megjegyezni, majd inkább Ildikónak hív. Aztán soha nem hívott másképpen, csak a rendes nevemen.
Bár mihozzánk nagyapám soha életében nem jött el látogatóba, (fogalmam sincs, miért,) mi azért viszonylagos rendszerességgel látogattuk a nagyszüleimet a piros téglaépület harmadik emeletén. A lakás tágas volt, nagy konyhával, nappalival és belső szobával, ami énnekem akkor meglehetősen elegánsnak tűnt, bár se a bútorokra, se semmiféle berendezési tárgyra nem emlékszem. Az egész lakásból nagyanyám kontyba tűzött haján, és nagyapám szótlanságán kívül nem maradt meg semmi.
Amikortól igazi emlékem van róla, nagyapám már beteg volt. Ennek tudtam be némaságát sokáig, de felnőtt fejjel inkább gondolom már, hogy az élet, nem pedig a rák vette el a kedvét a beszédtől. A keserűség már csak ilyen, mar, ahol tud, ha az ember egy kis pálinkával még segít is neki, a gégéből valóban nem sok marad.
Nagyapámat soha nem láttam se levetkőzve, se pizsamában. A látogatások alkalmával mindig felöltözve várt minket, már ha várt persze, ezt nem tudom, de azért szeretem azt gondolni, hogy rám, ha másra nem is, várt. Apámék általában leragadtak nagyanyámmal a konyhában, de nekem szabad volt bemenni a belső szobába, csendesen ülni, lóbálni a lábam a magas székről, és nézni nagyapám profilját, ahogy az ablak előtt áll, elnéz a semmibe, és fújja a füstöt kifelé az ablakon. Mondani nekem nem mondott semmit, mert beteg, és azt gondolja, elkapnád, magyarázta anyám, de ezt én soha nem hittel el, még akkor sem, még hatévesen sem, mert ha kevés dolgot nem is, azt tudtam róla, hogy nagyon okos ember. Azt hiszem, pontosan tudta, hogy nem maradt már elég időnk, a kevesebbel, mint a minden, pedig egyikünk sem érné be.
Megölelni nem ölelt meg, puszit sem nyomott az arcomra soha, ahogy a másik nagyapám tette, amiért nagyon hálás vagyok, mert így nem éreztem meg rajta se az öregség, se a közeledő halál szagát. De néha, jobb napjain, amikor odaállhattam mellé az ablakhoz, és együtt nézhettem vele a szürke eget, akkor megsimogatta a fejem. A keze nehéz volt, akár az élete, a bőre pedig dohányillatú. Ez az illat maradt meg belőle legtovább.

(Az emlékek olyanok, hogy egy kicsit mindig másképpen viselkednek, mint előző alkalommal, amikor felidéztük őket. Recordar. Újra a szíven keresztül. Az eredeti bejegyzés biztosan pontosabb volt, de elveszett. )