Csend

Annyiféle csend van. Van a várakozással teli, amiben előre benne van valami a jövőből, valami energiaszikra, mint amikor a vihar közeledtével elektromossággal telik meg a levegő.  A csendben ott hasal ugrásra készen a jövő. A csók előtti hirtelen csend ilyen.
Aztán van az a csend, ami nem jelent semmit, csak az időben beálló szünet, tanácstalanság, fáradtság. Amikor az EEG kisípol, amikor elsodródik a gondolat, átcsúszik egy másik, párhuzamos valóságba, hogy ott se találja a helyét.
És aztán van a csend abban a konyhában, a hideg cementlapok csorba egymásutánjában lakó csend. Az ablak a koratavaszi udvarra néz, a kávéfőző nem néz sehová, várakozik, mert kávét azt lehet inni, a vastag falú presszóspohár nem zavarja meg a csendet, a lány egyszerű mozdulatai sem. A kávéfőzés zaja nem zaj.
Ülök a széken, nézem a kávét a pohárban, üvegbe zárt sötétség, nézem a férfit az ablakban, emberbe zárt világosság. Csak biccenteni kell a lánynak, aki elém rakta, szólni nem.
Amíg iszom a kávémat, nem szólok a férfihez, mert mindent tudok róla, és ő sem szól, mert már mindent tud rólam. Ha az ember mindent tud a másikról, a csend puha takaró a hideg télben.
Aztán beszélgetünk, mert vannak helyek a világban, ahol a beszélgetés is a csend része. Arról beszélgetünk, hogy lekéstem a nagycsütörtöki szertartást, pedig jót tett volna nekem, mert az embernek azt is meg kell tanulnia, hogy odaadja önmagát, hogy hagyja, mások jót tegyenek vele. És hogy ez gyakran nehezebb, mint jót tenni másokkal. Azt mondja, ezt még meg kell tanulnom majd. Én nem mondok semmit. A csend a válasz.
Aztán a konyha csendje pénteken átköltözik a templomba, vasárnap hajnalra megsűrűsödik, kattog a fülemben, mint merüléskor a testem feletti vízoszlop súlya. A padsorokban feltámadásra váró hívek mozgolódnak, a lány megköti a miseinget a derekamon. Ott állok a szentélyben, ahol a férfi fehér ruhában beszél a sötétségről és a világosságról. Az én sötétségemről és az én világosságomról. Amikor engem kérdez, válaszolok. A csend fénnyé, vízzé és meleg olajjá változik a homlokomon.
Nem mozdulok, én magam vagyok a csend.