Tanárok

Vannak szerencsésebb napok, és vannak egészen szerencsétlenek, azt hiszem, de most nem a nyertem a  lottón vagy a fejemre esett egy tégla konstellációban gondolkodom, hanem a szakmán. Ilyen szempontból a tegnapi az egészen szerencsétlen kategóriába sorolható, mert ha az ember már az első órájáról úgy jön ki, hogy na ne, ezt már mégse, esetleg keresni kezdi magában a szunnyadó sorozatgyilkost, akkor az a nap pedagógiailag valószínűleg értékelhetetlen lesz. Nem biztos, csak valószínű.
Ilyen napom volt tegnap, semmi sem sikerült igazán, a diákok érezték a tanítási hét végét (csütörtök-pénteken más iskolai program van), én pedig a türelmem végét. Az egyik kislány meg is kérdezte tőlem, amikor már nagyjából hatodszor álltam meg magyarázat közben (pedig isten bizony csak egy feladatot magyaráztam nekik), hogy én sosem akadok ki? Mert még nem hallottak kiabálni. Mondjuk ennek örültem,  mert ez jó, de ezek szerint az osztályban tanító többi kolléga kevésbé birka türelmű. Minden sikertelenség, és annak ellenére sem tartom az üvöltözést hatékony eszköznek, hogy az embernek néha valóban lenne hozzá kedve.
Amúgy persze annyi furcsa gondolat él mások fejében arról, hogy mit csinálok én, a pedagógus. Eleve már maga a szó is valamiféle pejoratív jelentésárnyalatot vett magára, jár is hozzá egy ilyen lekicsinylő intonáció, meg egy kis szótagolás. Heh, pe-da-gó-gus(ok)! Ezen a beszélő azt érti: ostobák, magukért kiállni képtelenek, okoskodók, a gyermekjogokat sárba tiprók, liberálisok és tekintélyelvűek, a nemzet testén élősködők, lusták, sokat nyavalygók, az iskolában csak kávézók, gyermekeket kínzók, gyermekeket nem nevelők, szexuálisan kielégítetlenek, pótcselekvők, tehetetlenek, töketlenek ... Nem folytatom, mert talán már ebből is látszik két dolog; az egyik, hogy ilyen ember, sőt ilyen homogén csoport, akit/amit ma pedagógus gyűjtőnévvel illetnek, egyszerűen nincs. A másik, hogy a pedagógus szó az utóbbi években szitokszó lett, és a sajnálatraméltó hülye jelentésárnyalatával telítődött.
Kezdem az első dologgal. Pedagógus ad abszurdum nincs. Nem, nem arra gondolok, tessék nevén nevezni minden tanárt, hanem arra, hogy amit ma pedagógustársadalomként emlegetnek/emlegetünk, az egyáltalán nem egy homogén csoport, ezért minden velük kapcsolatos véleményalkotás elnagyolt és túlzottan leegyszerűsítő. Mert ki és mire gondol, ha meghallja a szót? A régivágású öltönyös úrra a katedrán, a gyerek csodás óvónénijére, a tanítónénikre, a középiskolai tanárokra vagy az egyetemi professzorokra? Ki a tanár? Hát ők mind. Nagyon más végzettséggel, nagyon más műveltséggel, nagyon más pedagógiai módszertannal dolgozó, nagyon más beállítottságú, életkorú, világszemléletű emberek igen népes csoportját akarjuk mi egy zsákba gyömöszölni nap mint nap, és csodálkozunk azon, hogy a többezres (százezres?) pedagógustársadalom nem akar összefogni. Meg is lennék lepődve, ha ez sikerülne.
A pedagógusok nem alkotnak, talán sosem alkottak, egynemű csoportot a társadalmon belül, mert a puszta tény, hogy nevelési/oktatási intézményben dolgoznak, még nem kovácsolta össze őket örök cimborákká. És nem, ezen az sem segít, hogy a társadalom valami természetfeletti héroszoknak kijáró elvárásokat fogalmaz meg a tanárokkal szemben. Nem sorolom fel őket mind, tudjuk, ismerjük a felénk közvetített szupertanár tulajdonságait: legyen szigorú, de igazságos, tekintélyelvű, hogy tanulja meg a büdös kölyök, hogy a felnőttnek van igaza, de legyen demokratikus és tartsa tiszteletben a gyermek jogait, ne ordítson, ne alázzon, de ne dédelgessen, tanítson tényeket, ne tanítson csak tényeket, azt ki tudja keresni bárki a netről, legyen innovatív, használjon audiovizuális és interaktív eszközöket, de használja a könyvet minden órán, mert ezért vettem meg, töltse együtt a szabadidejét a diákkal, de nem terhelje túl, adjon házit, ne adjon házit, beszélgessen a diák lelki problémáiról, de ne ugasson bele a gyerek életébe, tanítson, neveljen, vegyen a gyereknek szendvicset, dekoráljon, tartsa a kapcsolatot a szülővel, ne hívogassa a szülőt, mert az dolgozik, nem úgy mint ő, aki csak kávézni jár be, és különben is milyen példakép az, aki nem áll ki a jogaiért, viszont csak ne sztrájkolgasson, mert nincs hova tenni a gyereket. Nyilván a teljesség igénye nélkül.
Biztosan viccesnek tűnik a helyzet kívülről, de idebentről sokkal kevésbé. Ennyi mindennek még maga Superman se tudna megfelelni, nem hogy mi, egyszerű halandók.
Nyilván van felelőssége abban a tanároknak is, hogy ez a helyzet kialakult, mert történelmileg hajlanak/hajlunk a vátesz szerepének önkéntes felvállalására. Magunknak is be kellene látnunk, hogy nem a százezer megváltó országa vagyunk, viszont felkészült, módszertanilag képzett, elkötelezett és munkabíró, olvasott és felvilágosult tanárokra nagy szüksége van az országnak, mert igen is fontosak vagyunk.
Nem, nem tudom a megoldást. Talán meglepő, de az is eszembe jutott, talán le kellene szokni a pedagógus szóról. Legyünk egyszerűen csak tanárok. Tudom, hogy ettől nem változik meg egy csapásra a világ körülöttünk, de a fene tudja, hátha picit jobb lesz. Amerikában a teacher szónak alakult ki egyfajta pejoratív értelmezése, ezért az utóbbi években minden hivatalos helyen educator-nek titulálják a tanárokat. Mondjuk az is igaz, hogy a megvetett szakmából a válság óta Amerikában áhított hivatás lett, mert biztos és jó megélhetést jelent, és mert magas szakmai színvonalat követelnek a tanároktól. A világnak azon a felén még a nehéz, városi iskolákban is meg kell küzdeni a tanári állásokért. Ott tanárnak lenni komoly értelmiségi státuszt jelent. Egyszer majd talán Magyarországon is.

Amúgy köszönöm a tegnapi beszélgetőtársamnak, hogy mindezt eszembe juttatta. Meg egyébként a beszélgetést is köszönöm, mert sok más dologra is rávilágított, de az egyáltalán nem ide tartozik, arról majd máskor, máshogy.


(A kép forrása: www.forbesindia.com)