Kívül

Nincs olyan, hogy kívül. Azt hiszem, az egy hibás gondolat, hogy kívülállónak lehet maradni. Se a saját életünkben, se a máséban nem maradhatunk kívülállónak, megfigyelőnek.
A saját életet tekintve ez talán érthetőbb, az embernek részt kell vennie, felelősséget kell vállalnia önmaga sorsának alakításában. De nem, nem kizárólag erőszakos akarást értek ezen, van olyan is persze, nekifeszülés a sorsnak, inkább határozottságot és főleg felelősségvállalást. Teszem, amit, jónak gondolok, és vállalom a felelősséget a döntéseimért, a sikereimért, a hibáimért, az elvakultságaimért, a gyengeségeimért, a határ nélküli szeretetért, egyáltalán mindazért, amit teszek, tettem és tenni fogok, hiszen én én vagyok. Pilinszky jutott eszembe: kimegyek az udvarra, egyedül vagyok Istennel, egyedül állok a fényben és a sötétségben. Ezt talán nem nehéz belátni.
Amin viszont napok óta gondolkodom, az az, hogy mások életében sem maradhat kívülálló az ember. Nincs, nem lehet határ Én és Te között. Nem lehet nem egy a sors. Az én sorsomban mindazok sorsa, élete, öröme és keserűsége, fájdalma és halála benne van, akikhez valaha közöm volt és lesz. Én nem csak én vagyok, én mindenki is vagyok. A mindenki halála és szenvedése az enyém is, de az a jó ebben, hogy az örömük is az enyém lehet. Jutalomnak is mondhatjuk.

Ez a furcsa gondolat egyrészt arról jutott eszembe, hogy nem hagy nyugodni a cigány sorozatgyilkosságok ügye. Illetve nem az ügy maga, hanem az ebben való felelősségem. Hogy mennyire fogalmam sem volt semmiről, és mennyire kívülállónak gondoltam magam ebben az egészben. Hogy mennyire azt gondoltam, függetleníthetem magam attól, ami körülvesz. Tévedtem. A 13. emeletre írtam a közösség felelősségéről (KATT) , és hogy talán nem is a gyilkosok ijesztenek igazán, hanem a gyilkosságot, a rasszizmust, a kirekesztést csendben, hol egyetértve, hol kicsit fölháborodva körülálló mi. Nagyon veszélyes csendben maradni és elfordítani az ember fejét. A gyilkosságot nagyobb gonoszság szótlanul végignézni, mint ölni. Az ölés valamennyire mindig ösztön, a nem cselekvés mindig döntés eredménye. Kívül állni és nézni a rossz tudatos felvállalása, önkéntes szerződés a gonoszsággal.
Persze tévedhetek. Mégis azt látom, aki kívül marad, aki nem vállalja fel, aki nem köteleződik el a jó, a helyes, a morálisan követendő értékek mellett, aki csak van, az a rossz felé sodorja mindazokat, akikkel kapcsolatban áll. Tegnap elolvastam Janne Teller Semmi című regényét, és pontosan ezt hallottam ki a sorok közül. A kamasz tévelygéséért a felnőtt, az értéket felmutatni képtelen társadalom a felelős. Aki utat keres, annak fényre van szüksége, a lámpást pedig igenis nekünk kell tartani, még ha forró is az a rohadt fémfogantyú. (Hosszabban lásd ITT.)

Más. Megkaptam az analóg képek digitalizált változatait. Van, ami tetszik, van, ami nem, mert semmitmondó. Ráadásul fura is a négyzetes forma, ezért az elrendezés sem mindenhol áll meg. Gyakorolni, és papírra hívatni őket, hogy lássam a határok nélkül szétfolyó fényt és árnyékot a papíron. Ez a cél most, de azért ideteszem az egyik képet. Hasonlót fotóztam a digitális géppel, de ez az analóg. Majd beszéljek a kétségeimről Krisztával egyszer. Egyáltalán beszéljek vele.
Annyi mindent kellene még mondani a világról szóban is, képben is. Több idő kellene az ilyesmire.

A Molly Johnson lemez kiváló.