Lefordíthatatlan

Az van, hogy tegnap este kiderült, tulajdonképpen németül is tudok, illetve valószínűleg a németek tudnak énül, mert Emma nicht unerwartet egy olyan német szóval hozakodott elő vacsora közben, ami (ha jól emlékszem) olyasmit jelent, hogy védő burokként körülölel valakit. Pontosabban ez egy főnév, szóval erre a jelenségre magára kell gondolni. Ennyit az én nyelvteremtő géniuszomról. (Meg az emlékezetemről.) Még szerencse, hogy Emma viszont nem felejt el mindent, szóval a kérdéses szó a Geborgenheit. Ezentúl fogom is használni.

Más. Aludni kellene, meg elengedni ezt a jó nap-rossz nap koncepciót. Nem gyilkossági ügyről van szó, hagyjuk már ezeket a zsarukat. Pontosabban persze gyilkosság, öl az idő nap nap után, de elég volna ezt csak megszokni végre. Mindennapi buddhizmusunkat... Jógázni is kellene, de elbliccelem. Mindent elbliccelek majdnem. Na jó, nem.

Nem is emlékszem, mikor volt, hogy nem hajnalban mentem dolgozni. Ha jól átgondolom, a héten minden nap, pedig ennél jobban nem utálok semmit. Ma is korán megyek, de csak azért, mert nem tudom, mikor ügyelek. És ez mind semmi, mert ráadásul még ki is kell öltözni csinosba. Ez orkánban rendkívül praktikus.

Amúgy nincs ellenemre a vihar, mert ilyenkor az embernek kedve támad egy csésze teával takaró alá bújni és olvasni, ami rohadt romantikus, csak hát a valóság meg az, hogy egy hete semmit sem olvastam gyakorlatilag, hogy a meleg teáról meg az ágyba bújásról ne is beszéljek. Érettségi dolgozatokat javítok a kötelezően kijelölt javítóhelyen, ami úgy tragikus, ahogy van, de legalább minden buszmegállótól minimum tíz perc séta, így aztán tegnap egészen konkrétan háromszor áztam rommá, viszont öt órát javítottam, úgyhogy a végére megszáradt a gatyám. Száraz gatyát újra eláztatni tökéletesen - erre is kellene egy lefordíthatatlan szó. Mondjuk japánul.

Ma ünneplünk, holnap utazom. Valószínűleg nem vagyok normális. A hétvége egyetlen előfeltételezett öröme az lesz, hogy találkozom három emberrel, akiket gyakorlatilag egy éve nem láttam. Nem tudom, ezek szerint túl sok barátom nem Pécsett lakik, hogy ilyen ritkán jutunk csak a találkozásig. Viszont legalább annyi önuralmam volt, hogy a pici szabadidőre nem nyolc találkozást beszéltem meg, így legalább hármójukra tisztességes idő és figyelem jut talán. Ezt is úgy tanultam el valakitől, mert ez hasznos tudás, és azt fejezed ki vele a másiknak, hogy fontos annyira, hogy nem kell majd sietni, meg egy következő találkozóra rohanni, hanem rá tudod szánni az időt. Büszke vagyok magamra.

Más nincs. A tegnapi vacsoráról Szilasi könyvével jöttem haza. Legyen már egy kicsi időm olvasni végre.