Hisztori

Mindig tudtam, hogy nem igazán lehet se az időről, se az emberekről objektíven megnyilatkozni. És bár ez tulajdonképpen nem zavar, mondjuk úgy, valahogyan megbarátkoztam én már ezzel, azért azt mégsem tudom mondani, hogy megengedhető volna akár az időre, akár az emberre magára kizárólagosan szubjektív nézőpontból nézni. Nem tudom ezt jól megfogalmazni, talán egyfajta szubjektív objektivitást gondolok kívánatosnak, már ha ez a kifejezés egyáltalán értelmezhető rajtam kívül más számára is.

Igazakra és nem igazakra gondolok, kezdődő és befejeződő életekre, önazonosságra és önhazugságra, gyilkosokra és megmentőkre, meg egyáltalán erre az egész zavaros káoszra, amit életnek érzékelek én, a szubjektum, és amiben engem objektív realitásként más szubjektumok érzékelnek.

Ehhez a legnehezebb hozzászokni, a lét bizonytalanságához. Ahogy a szubjektum egy szubjektíven érzékelt objektív világba kapaszkodva helyet szorít magának az időben. Tudom, zavarosnak tűnik, de ez volt az a probléma, ami ennek a hétvégének az egyik felében foglalkoztatott. Sok időm volt gondolkodni a rettenetesen kemény széken, amin az elmúlt két napból mondjuk nettó egyet eltöltöttem egy kétségbeesetten unalmas előadóteremben, ahol emberek adták egymásnak a mikrofont, és igyekeztek számukra szubjektíven fontos igazságokat megosztani másokkal, akik vágytak ugyan valami igazságra, de nehezen tudták megtalálni azokat a csatlakozási pontokat, amelyeket a mikrofonok mögé ijedt vadállatként beszorított előadók velük megosztani igyekeztek.

A pedagógiai konferenciák rákfenéje az a borzalmas ódivatúság, amivel emberek újító módszerük fantasztikus hasznáról igyekeznek meggyőzni az unalmukban csendesen haldokló közönségüket. Olyasmi ez, mintha egy palatáblán igyekeznénk bemutatni a webkettes technológia előnyeit, csak itt ppt-nek meg videomellékletnek hívják a palatáblát. Old habits die hard.

De nem csak az egész konferencia módszertani elhibázottsága ejtett kétségbe, hanem inkább az, hogy valamikor a második nap felénél rájöttem, ennél sokkal nagyobb a baj. Hogy már az egész koncepció alapvetően és kétségbeejtően el van hibázva. Egy volt kolléganőm meg is fogalmazta ezt mielőtt a tragikus végkifejlet (tanári fórum) előtt egyéni elhatározással, de közösen léptünk volna le, szerinte ugyanis az a baj ezzel az egésszel, ami itt történik, hogy csak a nevében van benne a toleranciára nevelés. Mert egyébként erről tulajdonképpen szó sincs.

Amikor tavaly nyáron elmentem egy kis alapítvány által szervezett továbbképzésre, még nem tudtam, milyen szerencsés ember vagyok. Most már tudom, hogy a tőlük kapott nézőpont, egyfajta óvatos és rendkívül korrekt történelemszemlélet, életem nagy nyeresége. Ha másért nem is, mégiscsak jó döntés volt eljönni erre a konferenciára. Legalább megtudtam, mi az, amit nem akarok csinálni.

A történelem tudomány, tudom, és mint minden tudomány nagyrészt arról a világról ad képet, amelyben éppen működik. A ma történelemírása a máról szól, a ma vitái, a ma ideológiai megosztottsága tükröződik benne. A világ objektív ruhába öltöztetett szubjektív képe, amely oldaltól, irányzattól, hangsúlyoktól függetlenül egy dologban szomorú módon megegyezik, mégpedig abban, hogy ítél. A történész bírónak szegődik, a kor igazságának bírájává, aki egyes emberek életét értékesebbnek, megvédésre érdemesebbnek tartja, mint másokét. És ez még akkor sem jó, ha természetesen vannak jó és vannak rossz bírák ezen a világon.

Nem kárhoztatok senkit, nem kell félreérteni. Az ember ítéletében nem tud nem szubjektív lenni. A baj az, hogy abban a pillanatban, amikor ez a szubjektivitás álruhát vesz magára, a toleranciának és a kritikus gondolkodásnak búcsút mondhatunk. Nem történelmi igazságokat akarok meghazudtolni, mégis úgy érzem, az a fajta hozzáállás, hogy nekem van igazam, mert ez az objektív igazság és kész, rendkívüli veszélyeket rejt magában, és történelmi távlatokban a bosszún kívül nem tud eredményt felmutatni.

Ha tehetnék valamit, ha rám lenne bízva ez a dolog, én nem tanítanék történelmet az iskolákban, csak történeteket. Pontosabban történeteket mesélnék, mutatnék meg a diákoknak. Azért nem tanítanék történelmet, mert a történelemtanítás rejtetten és erőszakosan szubjektív. Az adott kor igazát egyetemes, leginkább elvont igazságként zászlajára tűző történelemtudományt pedig alig-alig érdekli az ember maga, aki pedig állítólag éppen ennek a tudománynak volna a haszonélvezője.

A történetek esetében viszont, amit hívhatunk mondjuk oral history-nak is, ha az idegen szavak vigasztalnak valakit, egyszerűen nem lehetséges egyik ember életét a másikénál ideológiák, társadalmi objektivitás képében egyénre erőszakolt szubjektív értékítéletek alapján értékesebbnek tartani. A történetek szereplőinek megítélése pusztán tetteik alapján és pusztán abban az adott társadalmi-történelmi kontextusban lehetséges, amikor az megtörtént. A történelmet bármikor, a történeteket soha nem lehet átírni utólag. Az egyszer elmesélt történet ugyanis az marad, ami. Deklaráltan egyszeri és szubjektív.

Való igaz, hogy a történeteket hallgató diákok ítélete nem lesz uniformizálható, a füzetbe a könyv vastagbetűs soraiból nem lesz lemásolható, ellenben minden bizonnyal kényelmetlenül sokféle lesz, és vitákra adhat alkalmat. A kérdés már csak az, vajon nem azt szeretnénk-e igazából a tanítványainknak megmutatni, hogy a tolerancia ott kezdődik, ahol az automatikus reakciók visszaböfögése véget ér, a tanulás pedig ott, ahol az ember szabadon elmondhatja a saját véleményét.

(Az oral history-n nyugvó témamegközelítés szép példájának tartom a Centropa munkáját, és a Shoah Foundation vizuális archívumát is, aminek oktatási célú felhasználásáért sokat tesz a Zachor Alapítvány.)