A hatodik

Semmi nincs. Semmi sincs. Az improduktivitás régen áldás volt, ma átok. Ma áldás, holnap átok. (Befogjátok a szátok.)
Szeretnék csinálni valamit, ami egyenlőségjelet tesz a semmi és közém. Feloldódásra, megbékélésre gondolok, édes semmittevésre, de hiába, óránként alszom el. Súlyos, nehéz, néma álmok között akad el a lábam. Ez egy erdő, mondom magamnak, és tényleg az, csak nem ismerem fel a fákat. Arra a török filmre gondolok, amiben alig beszéltek, és arra is, hogy így fogok meghalni, egy zuhanás után, a hátamon fekve. Savászana. Érzem, hol törött a gerincem, és ha nem akarom, nem fáj. Ha nem mozdulok, nem fáj.
Tényleg nem csinálok semmit, csak kár, hogy még gondolok arra, kellene. Azt szeretném, ha nem is gondolnék. Ha természetemből adódna a semmi. Ha a pórusaimból szivárogna elő, és betöltené a teret körülöttem, és akkor én lennék a tér is körülöttem, és nem lennék idegen magamnak, nem érezném, milyen más vagyok, mint a mindenség.
Nem akarok kilógni, nem akarok különbözni senkitől és semmitől. Tőled sem. Azt akarom, hogy egészen közel gyere hozzám, hogy egészen közel tudjalak engedni magamhoz. Nem akarok határt közöttünk. Egy sejtnyit sem.

Más. Tömegiszonyom van. El akartam menni a fesztiválra, öt perc gyalog, de képtelen voltam. Fizikai rosszullét fog el, ha a tömegre gondolok. Semmit nem néztem meg, és semmit nem hallgattam meg. Ez így legalább igazságos. Nem akarok zajt magam körül. A semmit akarom magam köré. A semmi sötétkék, éjszakai köpenyét, a csillagok Úrfelmutatását, az áldozathozatalt, a testemet és a véremet, hitem szent titkait szép sorban megfeszítve. Halálomat hirdetem, Uram.

Egészen más. Tényleg. Voltam moziban, és láttam egy jó filmet. Talán majd írok róla egyszer. Férfiakról szólt egyébként, meg az érintésről. Zseniális volt John Torturro, és zseniális volt a zenéje is.

Más nincs. Harry borzalmas, csúnyább mint valaha, és már hasist is szív. Mégis tetszik. A nők rendkívül merészek tudnak lenni, ha olvasásról meg fantáziálásról van szó.