Kilátással

Van olyan, hogy nincs fokozatosság. Vagy van, de azt nem érzékeljük, mert a fokozatos bizsergést, a bőr első fázós összehúzódását átalusszuk. Sötét van és nincs idő. A normális érzékelésért felelős neuronoknak hirtelen el kellett utazniuk, helyettük a földszinten lakó gyerekek ugrottak be, te jó ég, hát ezeknek fogalmuk sincs semmiről, de tényleg. Sötét van, de nem figyelnek oda, és valakik fáklyákat gyújtanak az éjszakában, most egy tengerparton vagyunk, hallom a sötét víztömeg hullámzását, a fáklyákat álarcosok viszik, hol táncolnak, hol rohannak előre, a nevetésük visszhangzik a csupasz sziklákon. Egyik pillanatról a másikra esni kezd. A hideg esőcseppek felsértik a bőröm. Fázom.
Hason fekszem a homokban, és nem tudok megmozdulni. Hogyan kerültem ide? A gerincem mentén apró tüskék nőttek, a karjaim érzéketlenül fekszenek mellettem. Ez nem én vagyok, mégis magamat érzem a keményedő héjon belül. Nem tudom megmozdítani a fejem, úgyhogy a szemben lévő falat nézem. Vetítenek. Meztelen angyal kuporodik a földön. Ilyenkor eljön, hogy sírjon. Én is sírok. Fekete köpenyt terít rám, megsimogatja a homlokom, a mellkasomat jeges lepedőbe csavarja, és ettől gyerek vagyok, fekszem a neoncső alatt a vizsgálóasztalon, az orvos keze jéghidegen keresi a combomat. Az injekciót nem érzem.
Valami szigeten vagyunk. A homok égeti a testem, fel akarok állni, de a gerincem mentén a tüskék megduzzadtak, feszítik a bőröm. Segíts, ezt akarom sikítani az angyalnak, de már nincs itt, mikor ment el, nem tudom. Talán aludtam. A forróság elviselhetetlen, a hideg pedig égeti a bőröm. Valami van a hátamon, de nem érem el. El akarom magam vonszolni a vízig, de már nincs ott a tenger, csak egy szakadék van. Amíg odakúszom, a kövek felhorzsolják a hasam. A szikla szélénél lenézek: a felhők között ismerős, hófehér város. Ez egy szállodai szoba, puha szőnyeg, hideg kád, kilátással a mennyországra. Akciós ajánlat csak nekem.
Valaki ráz, inni kell, bevenni a gyógyszert. Onnan kezdem újra, hogy kilátással ...