Vadludakkal

Nem hasonlítok anyámra. Olyannyira nem, hogy amikor kamasz voltam, és igazán, mélyen és őszintén gyűlöltem, arra gondoltam, talán örökbe fogadtak, ez egy fatális véletlen, nem ide tartozom, ez nem az én családom. Az elméletemnek csak az volt  rákfenéje, hogy egyébkén kiköpött úgy festettem, mint apám.
Azt hiszem, gyerekkoromban nekem anyám sok volt és kevés egyszerre. Sok volt a hangossága, túl sok volt benne az élet, túl színes az égszínkék szemhéja, túl vörös a rúzs a száján, és egyáltalán túlzottan is nő volt. Másrészt viszont kevés is volt, ritkán érdekelte, mit gondolok, na jó, soha nem érdekelte, mit gondolok, utált vasalni, és imádta a kurva szőnyegrojtokat fésülgetni, meg a padlót suvickolni.
Azt én már kamasz koromban jól láttam, hogy nekünk kettőnknek, bár mindketten nők vagyunk, egészen máshol vannak a preferenciáink. Neki valahol kívül, a ruhákban, a tökéletes sminkben, a kifogástalanul tiszta magassarkú cipőben és a rendezett frizurában, nekem meg belül, egy anyám világához nem illeszkedő világban. Ennek megfelelően igazítottam a kamaszkori lázadást is. Ittam, cigiztem, olvastam. Az ember pontosan tudja, mivel bántja meg legjobban azt, aki szereti. Apámat csendesen szórakoztatta a dolog, azt hiszem. Ivott, cigizett és olvasott.
Egyszer rájöttem, hogy anyám megcsalja apámat. Ez sem tett jót az anya-lánya kapcsolatnak. Arra, hogy apám megcsalja anyámat, sosem jöttem rá, de hát a dolgok elég ritkán azok, amiknek elképzeljük őket, úgyhogy néha talán apámra is kellett volna haragudni. Már mindegy, halottakra nem lehet haragudni.
Ez most nem valami drámai coming out, egyszerűen csak le akartam írni, hogy már nem haragszom anyámra egy ideje. Nem tudom pontosan, mikor változott ez meg közöttünk, de megváltozott. Talán apám halála óta jobban megismertem, talán jobban a színes felszín mögé látok.
Anyám nem könnyű asszony: hirtelen haragú, sokszor hisztérikusan reagál, ha bizonytalan, és továbbra sem olvas. Másrészt viszont kiderült róla, hogy egy rendkívül érzékeny és buddhistákat meghazudtoló módon bölcs nő, akiben van valami nagyon mélyről jövő, ősi energia, életforrás. Nehéz elmagyarázni. Természetesen van rajta egy on/off szeretekapcsoló is. Ha ON, akkor mindegy, mit csinál az ember, feltétlen, kérdések nélküli, odaadó szeretet a válasz. Az is lehet, hogy minden anyán van egy ilyen kapcsoló, nem tudom. Ezt az ember magáról például nem tudja.
Sok éven keresztül azt gondoltam, majd egyszer, amikor öreg leszek és bölcs, meg fogom bocsátani anyámnak azt a sok rosszat, amit ellenem tett. Az érzelmi zsarolásait, az önzését, a szépségét, az indulatait, hogy tönkretette apámat, és hogy apámmal ellentétben ő él. Aztán valamikor elkopott a miért.
Már nem hiszem, hogy meg lehetne vagy meg kellene bocsátanom neki bármit. Az embernek nincs se megbocsátási lehetősége, se megbocsátási kötelezettsége a szülei iránt. Az élet az csak élet. Megbocsáthatatlanul valóságos.
Mióta apám meghalt, megtanultam anyámat is látni, és megtanultam szeretni benne az embert, aki önmaga. Nehéz ezt kimondani, mert nagyon hiányzik apám, de talán jobb, hogy anyám maradt velünk tovább. Ha fordítva alakul, talán sosem tanulom meg, hogyan kell őt szeretni.
Nem, nem látom hibátlannak. Idegesítően sokat beszél, borzalmasan naiv politikai elképzelései vannak, és elég szörnyű emberekkel barátkozik, de közben meg tényleg csodálom, mert úgy szereti az életet, ahogy én soha nem tudtam, és már soha nem is fogom tudni.