Helyzetgyakorlat

Nem szép személyiségvonás az elégedetlenség, és sokszor nem is visz sehová a mindennapokban, ezzel tisztában vagyok. A másokkal való együttélést nyilván csak nehezíti, és nem könnyebb a helyzet akkor sem, ha az ember önmagával kapcsolatban, sőt úgy csak igazán, is elégedetlen. Ez amolyan you never win szituáció, már ha ismerne ilyet a játékelmélet. Nem ismer.
Máté Gábor valami olyasmit írt a könyvében, hogy az ember ne legyen túl aranyos, meg megértő, mert azzal önmagát betegíti meg, de a másik oldal meg az, hogy a dühöngés nem nagyon visz sehova. Biztos másnak nincsenek ilyen gondjai, de én elég nehezen boldogulok a gyerekeimmel. Értelmesek, szépek, aranyosak is tudnak lenni, de néha egyszerűen elszakad a cérna. Ilyenkor irigykedve gondolok azokra a családokra, ahol csend, rend és béke uralkodik, ahol a vasárnapi ebéd mellett szépen megbeszélik a hetet, aztán a gyerekek kávét főznek anyának, leszedik az asztalt és elmosogatnak. Én ilyet saját szememmel még nem láttam, de sokan mesélnek ilyesmikről. (Na nem a barátaim, nekik pont olyan küzdelmes, mint nekem.)
Gyereknap ide, elmúlt anyák napja oda, a romantikus, jólfésült napok miránk nemigen jellemzőek. Tegnap például, amikor hulla fáradtan, és fizikailag is meggyötörve (kezemben két szatyorral) hazaértem úgy öt óra tájban, a következő kép fogadott: a konyhaasztalon koszos tányérhalom, a mosogatóban tegnapi lábasok, a macska nyávogva szeretne kaját és friss vizet, a reggel elindított mosogatógép tele, a könyvespolcon koszos pohár, a konyhapulton valami zacskóról letépett fül, a kuka tele, a szelektívből ömlik ki a minden. Mindezt úgy, hogy két felnőtt korú, meg egy nem túl kicsike gyermek volt otthon a nap viszonylag nagy részében.
Egy darabig ácsorogtam a konyhában tanácstalanul, aztán leraktam a cuccaim, elmosogattam, kipakoltam, rendet raktam, macskát etettem, elraktam a vásárolt holmikat, és csak utána kiabáltam, de akkor nagyon. És csúnya szavakat is használtam.
Biztos lehet jobb anyának lenni, meg ügyesebben rászorítani a gyerekeket/felnőtteket arra, hogy segítsenek a házimunkában, de ebben nem vagyok jó, és ha egyáltalán, csak átmeneti sikereim vannak. Vagy jó anyaként ilyenkor neki kellene állni a harmadik műszaknak. Vagy nem tudom. Nyilván nem érvelsz elég ügyesen, de hát nem vitatkozni kell velük, hanem lekeverni egy pofont, már kiskoruktól kezdve munkára kellett volna szoktatni őket, most már késő, egy anyának kötelessége mindent megtenni a család érdekében, te csak csinálj meg mindent, majd a saját családjukban úgyis nekik kell, egy fiú csak ne vasaljon, nálam mindig rend és tisztaság volt, a gyerekek nagyon vigyáztak mindenre ... Nem folytatom, mert okosságból van elég, és a vége mindig az, hogy én csinálom szarul, más anyák jobbak, ügyesebbek, szebbek.
Nem vitatkozom, más anyák biztos jobban csinálják, bár az én baráti körömben nem ezt tapasztalom, mert a barátnőim is szívnak a gyerekeikkel eleget, igen, szeretik őket, ennek ellenére. Erre persze lehet azt mondani, hogy hja, hasonló a hasonlóval barátkozik. Ezt sem vitatom. HAK. Hülye Anyák Klubja.
Mindenesetre heves káromkodás (helytelen pedagógiai eszköz), némi ajtó és kulcscsapkodás (rossz pszichés mintaadás) után még elmentem egy másik boltba további bevásárlásokat eszközölni. Nem voltam jó kedvemben, úgyhogy amikor kiszálltam a boltnál és megláttam az aktuális gyerekkoldust a kocsi mellett, gyorsan akartam szabadulni. Már kezdte, hogy az Isten áldjon meg engem, én meg nyúltam a zsebembe automatikusan az apróért, és mondtam neki, tessék egy kis pénz, de hogy hát az Isten most már megáldhatna tényleg.
Először csak az tűnt fel, milyen koszos. Már hozzá vagyok szokva ahhoz a kikupált belvárosi koldusfiúhoz, aki a házunk körül posztol. Aztán egyszer csak azt látom, hogy adja vissza a pénzt. Hogy nem hoznék neki inkább egy fagyit? Vagy egy kis nápolyit? Elnevettem magam, mert ételt nagyon régen kértek tőlem. (Még régen, amíg kint laktunk a város szélén, az ottani Spar előtt üldögélő két hajléktalannak vettem kaját hetente egyszer, de azt se kérték, csak adtuk.)
Bementem, bevásároltam, vettem kaját neki is. Persze vettem fagyit, meg nápolyit is. Ha pont erre vágyott. Még emlékszem, gyerekkoromban egyszer olyan szörnyen, fájdalmasan vágytam vajas kalácsra, hogy éjszaka felébredtem rá.
Nem tudom, hol bujkál, talán a sínek mellett lakik, de kicsit várnom kellett, míg előjött. Nagyon megköszönte az ételt. A nadrágját az egyik kezével tartva (nem volt gomb rajta) eloldalgott a sínek felé. Nem tudom, hány éves lehet, tizenkettő, tizenöt. De éhes, nem fürdött egy ideje, és Isten szabad ege alatt alszik. Az első hajléktalan gyerek, akivel élőben találkoztam.
A kocsiban bőgtem egy kicsit, aztán hazamentem a saját gyerekeimhez, és szó nélkül betettem a mélyhűtőbe a fagyit, a spájzba meg a nápolyit. Ha majd észreveszik, biztos örülnek neki.