Valószínűleg egy fotó kellene most ide, esetleg egy rajz, amin Szeszil, Mangó és én lennénk rajta, meg ötszáz bakelit, egy használhatatlan dugóhúzó, egy teli hamutartó, meg egy számomra ismeretlen étel, amit este tízkor eszünk, és persze az is, hogy Mangó az ölembe telepszik, Szeszil meg vigyorog és mesél, na meg fogja a fejét, amikor engem hallgat, és ezen a képen még annak is rajta kellene lenni, ahogy a vörös haja repkedett az éjszakában. Kár, hogy nincs ilyen kép.
Tegnap kiszámoltuk, nagyjából tizenkét éve ismerjük egymást. Nem kevés idő. Szeszilt egy rövid ideig tanítottam abban a múltban, amikor valami cégnél dolgozott, férjnél volt, és bár hihetetlenül fiatal volt még, nagyon konkrét elképzelése volt egy olyan életről, ami végül nem valósult meg, de ami helyett lett egy nehezebb, egy megküzdöttebb, de sokkal inkább neki való. Az órák egy idő után cigizésbe és beszélgetésbe fulladtak, úgyhogy nem hívtuk őket többé órának, magunkat meg tanártanítványnak. Így is születhetnek barátságok.
Ez volt az egyik tegnap esti zene.
ezeröccáz :) csak abban a szobában. :) :P
VálaszTörléspótlom a blogolvasást, eléggé el vok maradva
aztarohadt! :D :D jól van. nem maradtál le semmi érdekesről, ne izgulj.
Törléslof@szt. ilyenkor mindig lelkifurdalasom van, komolyan mondom, mert annyira jol írsz. igazából azt kéne, hogy beiktatni napira. a reggeli kávé mellé. pl hülye fb helyett. és akkor nem lesz mit pótolni.
Törléskomolyan beszélek, folyton meghatsz. és meghétsz. wehehe.
VálaszTörlés(szeszil)
:) :)
Törlés