Levelek Lengyelországból 3.

A fogalmam sincs hányadik nap (na jó, igazából a két és feledik, de mindig utána kell számolnom,) kifejezetten jól telt. A délelőtt persze nem volt stresszmentes, hiszen a programhoz ma csatlakozott a Misszió résztvevőin, és az alapítvány támogatóin kívül néhány órára maga az alapító, Steven Spielberg is. Eleinte kicsit izgultam, átragadt rám a szervezők izgalma, de az a helyzet, hogy nagyon kellemes meglepetés volt a híres emberünk; nem hisztizett, tök közvetlen volt, szépen elüldögélt, hallgatta a tanárokat meg a gyerekeket, aztán megebédelt velünk, végül elment.

Persze a lelkünkre kötötték, hogy tilos lefényképezni, összenyálazni, megtapogatni, a karjaiba ájulni vagy ilyesmi, és ez alkalommal nagyon szófogadó is volt mindenki, mert ugye a főnök az mégiscsak a főnök. Most mit mondjak, persze hogy az én zsebemben is viszketett a telefon, de nem lehetett stikában fotózni. A hivatalos fotósa azért csinált a csoporttal közös fotót, de csak ő, ekkor ugyanis még az egyébként odasereglett x számú újságírót is kirugdosták a teremből. (És az x itt egy irracionálisan magas szám.) Szóval tadammm, a közös fotón ott vagyok én is, mert nem csak hogy híresember-látásom volt, hanem most már közös fotóm is van vele. Illetve lesz. Meg még uszkve harminc emberrel, de nem baj, mert ők is jó fejek.

Egyébként az alapító (jujj, ez mint egy Asimov regény) nem csak jó fej, de jól is néz ki. Azt beszéltük páran, hogy olyan, mintha nem fogna rajta az idő. Na jó, rajongás lezárva.

Ebéd előtt még volt egy panelbeszélgetés pár kiválasztott tanárral meg diákkal, és szólt pár szót a gyerekekkel eddig együtt dolgozó Paula Lebovics is. Az ő néhány mondata aztán szépen visszarángatta a társaságot az égből a földre, és megint mindenki képbe került, tulajdonképpen mi is következik majd most. Abban azért egyetértettünk A-val (nem hiszem el, hogy még nincs neve itt a blogon), hogy nem csak lelkileg, fizikailag is nagyon megterhelő a túlélőknek ez a látogatás. Amilyen erősnek és energikusnak tűnt eddig Paula, annyira törékeny, idős nőnek láttam most a színpadon. Egyelőre el sem tudom képzelni, milyen lesz a mai fogadás a rengeteg túlélővel. Nagyon rossz belegondolni, hogy a következő kerek évfordulón már alig lesz életben közülük valaki. Nagyon szép volt Paula néhány gondolata, amit könnyek közt megosztott velünk, de akkor zártam a szívembe igazán, amikor az oroszoknak is köszönetet mondott. Azoknak az oroszoknak, akiket most nem kedvel se Európa, se Amerika. Pedig ők sem azonosak Putyinnal, ahogy mi sem vagyunk azonosak a miniszterelnökünkkel. Nehéz dolog ez. Most majd az az érdekesség fog megtörténni, hogy a tábort felszabadító ország államfője nem lesz ott, de a tábor borzalmait megálmodó népé igen. Az emberi történelem fordulatos, sokszor érthetetlen. Meg sem próbálnám elmagyarázni egy aliennek, hogy ez itt most akkor micsoda.

Délután aztán buszokba szálltunk, és elindultunk Krakkóba. Az eredetileg mondjuk kábé három, maximum négy órás buszútból monstre kirándulás lett, több, mint nyolc órát utaztunk, mert a havazás miatt megkerültük a hegyeket vagy mi. Így nem láttam Krakkót első este. Sebaj.

Amúgy kezdem megszokni a velünk utazó forgatócsoportokat, szemem se rebben, a kamerák láttán, és ma azon kaptam magam, hogy képes voltam spontán elmosolyodni miközben filmeztek. Az, hogy fotóznak, már fel sem tűnik. Mondja valaki, hogy nem vagyok fejlődőképes. A biztonsági embereinket már meg is kedveltem. Bár fogalmam sincs, a vigadozó lengyel násznép vajon mit gondolt rólunk, amikor megálltunk az étteremben, a fekete ruhás biztonságiak pedig biztosították a pisilés-forrócsokizás helyszínét. Mindeközben a forgatócsoport filmezett. Már mindenki csak röhög az egészen. Majd Krakkóban, meg Auschwitzban persze nehezebb lesz, ott aztán mindenből még kétszer ennyit kell elképzelni. Mondtam is az alapítványosoknak, hogy ha ez így megy, remélem, mindenki hazavihet legalább egy forgatócsoportot, meg egy-két őrt. Nem is tudom, mihez kezdek, majd amikor leszállok Budapesten, és nem biztosítják a helyszínt ….

Más nincs, remélem, ma este azért el tudunk majd menni kicsit a városba. Szeretem Krakkót, szeretném megnézni, milyen a téli arca.

Ma az Auschwitz-Birkenau Emlékmúzeummal kezdünk. Nem tudom, mit mondjak. Nem szeretek elmenni oda, de hogy mi lesz akkor, amikor minden és mindenki elpusztul, aki valaha tanúja volt ennek az értelmetlen öldöklésnek, azt nem tudom. A történetek talán megmaradnak, mi pedig végeredményben ezért vagyunk itt.