Lenni kell

Az időnek nincs jelentősége, a közhelyek a világ nagy igazságait rejtik, a szó pedig, amit az ember a teljesség reményében levetkőzne, isteni hatalommal bír. Na jó, nem, nem lettem hirtelen Buddha, egyszerűen csak arról van szó, hogy az ember minél többet megismer önmagából, annál gyakrabban jön rá, hogy a szónak kettős természete van. Ugyanaz a mondat egyszerre lehet igaz és hamis, varázs és fegyver, isteni jósággal teli és gonosz. A kimondott szó előrébb való, mint az írott, mondják sokan. A varázsigét, ráolvasást kimondják, az írás hazudhat. Megint mások ennek az ellenkezőjét állítják, szerintük az ember írásban nem hazudik, mert annak nyoma marad.
Nem akarok a szavakon filozofálni, nem vagyok a titkok tudója, de a tegnapi meditációs nap (vagy hogy is kell azt hívni, amikor az ember fél napot meditál és jógázik egy vadidegen oktató (guru?) vezetésével) elgondolkodtatott. Azt hiszem, a világ lehet zavaros és egyszerű renddel bíró is ugyanabban a pillanatban, és talán a párhuzamos univerzumok nem is olyan bonyolult dolgok, mert mi magunk választunk a saját, lehetséges univerzumaink közül. De ez sem biztos, mert a bizonyosság is csak egy szó.
A hétvége amúgy, hiába nincs jelentősége az időnek, tovaröppent. Szombaton a legkisebb gyerek felvételizett délelőtt, úgyhogy a jövés-menéssel, meg a kísérgetéssel el is ment az idő, délután a legnagyobb költözött, mondjuk ebben nekem sok dolgom nem volt, mentek a haverok takarítani, pakolni. Jobb is így, bár már nem lakik itthon egy ideje állandóra, azért a szobája érintetlen volt, most hiányjelként ásítozik a félig üres szoba. Elengedni. Fontos képesség, csak nehéz.
Tegnap a nap nagy részét a jóga töltötte ki, aztán szolgálni konzumistennőnek (hogy utálok vásárolni), meg intézkedni, este dolgozni. A nyelv mindent elmond az őt beszélők világszemléletéről. Vagy majdnem mindent.
Más nincs. Tegnap elfelejtettem feljelentkezni skype-ra. (Ejnye Zsigmond.) Ma figyelmeztessem magam, és ha befejeztem a fordítást, nézzek utána, mit érdemes megnézni Varsóban. Remélem, ott nem esik az eső.
Nem tudom, mit vigyek olvasni az útra, ha befejezem Kun Árpádot. Talán Nesbo Fiúját. Egyébként meg pakoljak össze időben, és lehetőség szerint ne hagyjak itthon semmi fontosat. Hihetetlen, hogy megint hétfő van, és hihetetlen, hogy nem szokom le erről az állandó tervezgetésről. Hol a múlt, hol a jövő izgat, de hol az a tű hegyén egy pontba sűrűsödő jelen, amire összpontosítani kell? Eh, mindegy. Lesz majd az a perc is, én pedig ott leszek, de ott ám.