Mindenfélék

Hihetetlen, de megint péntek van. Igaz, ezen a héten csak három napot dolgoztam a betegség miatt, talán ezért múlt el ilyen gyorsan egy hét. Nem tudom, mindenesetre valahogy úgy érzem magam mostanában, mint a mesebeli szegénylegény, aki küzd a sárkány ellen, de ahányszor levág egy fejet, hét újabb fej nő a levágott helyébe. És akár a hős, én sem vagyok gyors felfogású, vagy túlzottan is kötelességtudóak vagyunk, mindenesetre eltart egy darabig, míg rájövünk, hogy ilyen feltételek mellett nem fog menni a dolog. Lehet hogy ez a mese arra tanít, hogy lazítson az ember? Fogalmam sincs. Arra sem emlékszem, mi a megoldás. Az én esetemben valószínűleg a remény. Hogy egyszer majd vége lesz.
Az első ilyen alkalom, hogy vége lesz, az október 23. Akkor kezdődik az őszi szünet, aminek az első három napját önfeledt pihenéssel fogom tölteni, a többi hétből hatot pedig egy továbbképzésen nagyrészt Párizsban. Borzasztóan örültem, hogy engem is kiválasztottak a továbbképzésre, mert egyrészt biztosan nagyon hasznos lesz, másrészt még soha életemben nem voltam Franciaországban. Meg most majd eldöntöm a régóta tartó vitát magamban, hogy Rómát, Berlint vagy Párizst tudom-e szeretni. Egyelőre Berlin letaszíthatatlanul az első számú vágyott város, de Róma szépen felhozta magát a második helyre. Most hogy látok majd valamit Párizsból, talán kialakul egy képem erről a nagyszerű városról is. Mert azt mondják sokan, nagyszerű.
Tegnap, én barom, megosztottam Bridget-tel az örömhírt, hogy minek, már magam sem tudom utólag, büszkeségből, gondolom, de felesleges volt. Még a végén majd Mexikóba is elutaztok, mondta rosszmájúan, és kedvem lett volna visszakérdezni, vajon ott vannak-e a Holokauszttal kapcsolatos emlékhelyek, de sajnos ilyenkor olyan váratlanul érnek a megjegyzései, hogy nem vagyok elég talpraesett. Meg eszembe se jut, hogy nem az lesz a reakció, hogy nohát gratulálok. (Biedermann Naiva Izabella bekezdését olvashatták.)
Mindegy, a lényeg az, hogy izgalmas lesz az őszi szünet. Addig meg ... addig meg munka ezerrel, tanmenetek barkácsolása lesz a hétvégén, bár közben unerwartet (persze nem) szombat este megnézzük-hallgatjuk a Don Carlost Budapesten. Luxushülyeség, jönni és menni egy operaelőadás kapcsán, de már hónapokkal ezelőtt megvettem a jegyeket, szóval hülye vidéki operarajongót játszunk.
A munka mellett lesz sok program is, kedden délután találkozom egy kedves egyetemista mollyal, akit ezer éve nem láttam, aztán este koncertre megy a Gyémánt Kör, két amerikai nő lép fel a zsidó hitközségben, ha jól gondolom, két Fulbright ösztöndíjas. Én legalábbis rajtuk keresztül értesültem. Utána elmegyünk és beülünk valahová. Csütörtökön olvasóklub, András László Medvekutatója a téma, nagyon kíváncsi vagyok, a többieknek hogy tetszett/tetszik a könyv.
Más nincs, állítólag jön a vénasszonyok nyara, nem bánnám, akkor lehetne sétálni nagyokat. Pár napja elmentem itt a környéken sétálni, csináltam pár képet is, de mindet ki kellett dobni a kukába. Remélem, nem felejtettem el fotózni.
Jó volna ügyesebben beosztani az időmet, de ez egyelőre nem megy. Még két emberrel feltétlenül találkoznom kell hamar, Ristjána új lakhelyét még meg sem néztem, pedig érdekel. Többet kell találkoznom vele, mert mindjárt összepakol és leköltözik Berlinbe örökre, és bár örülök, az azért rossz lesz. Muszáj lenne karácsonyi terveket is kovácsolni, már ami az ajándékbarkácsolást illeti. A másik persze Cecil, akit nyár közepe óta megint nem láttam, de hozzá is csak úgy szeretek, hogy nem rohanásban, hanem kényelmesen, ráérősen. Karácsonyra majd időt kérek, vagy nem is tudom. Lassú életet kellene csinálnom magamnak, de erre októberben szinte semmi sanszom. Odáig jutottam a zsúfolkodásban, hogy a hagyományos őszi Terasznak egyelőre nem találunk időpontot. Ha van hely, ahova az október arany őszében vágyom, az pont a Terasz, de gyakorlatilag egyetlen szabad októberi hétvégém van, ezt viszont a családom sem fogja már bírni. Úgyhogy az is lehet, hogy novemberben megyünk, bár ez egészen hihetetlen és majdnem példátlan lenne.