Az időről

Most már erről is éppen ideje beszélni kicsit megint, mert egyrészt mostanában mintha nem lenne elég, másrészt meg olykor, bizonyos helyzetekben, meg mintha nem haladna. Az utóbbira ugyan ritkán van példa, de azért van, főleg értekezleteken.
Nem nagyon szeretem azokat, akik azt hangoztatják, hogy mindenkinek arra van ideje (meg pénze is, gondolom), amire akarja, mert ezek az emberek azt hazudják ezzel a mondattal, hogy ők bezzeg, te szerencsétlen lúzer, sosem kényszerültek megalkuvásra ezen a téren, mindig maguk osztották be a magukét. Csak hát én ezt nagyon nehezen tudom elképzelni, mert akkor legalábbis főnöknek születtek, nem gyereknek, az iskolai életet pedig úgy ahogy van, kihagyták, és magányosan éldegélnek egy szigeten. Hogyne.
Nekem ugyan arra is van időm, amire akarom, de a hangsúly az is szón van, vagyis egy rakás időm elhasználódik más dolgokra, amiket nem annyira én akarok. Mondok példát. Szombaton délelőtt, amíg szervízben volt az autó, lesétáltam a tóhoz és fotóztam egy kicsit, délután pedig beültünk az autóba és felmentünk Budapestre, hogy megnézzük a Don Carlost. (Luxus, tudom, de nem őrültség.) Ezek például olyan elfoglaltságok voltak mind, amit én akartam. Vasárnap viszont majdnem egész nap dologidő volt: főzés, taxiszolgálat, tanmenetek írása, vasalás. Igaz, dönthetnék úgy, hogy nem főzök, vagyis vagy nem eszünk, és éhséglázadás tör ki, vagy mást kényszerítek arra, hogy főzzön. Nekem egyik opció sem tetszik, ezért általában belátom, hogy jobb, ha én főzök, vagyis időáldozatot hozok. A munka is egyfajta időáldozat, bár sokkal áttételesebben.
De nem ez a lényeg, hanem hogy türelem kell. Ki kell várnia az embernek a saját időt, amikor nem azt kell tennie, amit mondanak neki, amit előírnak, hanem azt teheti, amit fontosnak gondol, amiben örömét leli. Van közidő és önidő. Nem tudom, van-e valami nemzetközi sztenderd arra, melyiknek mennyi az ideális értéke, meg hogy vajon vannak-e mozgalmak az önidő kiterjesztésére, esetleg köteteket megtöltő közfilozófusok nyilatkoznak-e mértékadó időelméleti folyóiratokban a közidő fontosságáról, és kikelnek-e a felelőtlen önfilozófusok ellen, de nem is érdekes.
Gyorsan múlik az idő, ezt akartam csak mondani, és nem könnyű lassítani, pedig mindjárt vége az egésznek, az örökös rohanás az utolsó kanyarban légüres térbe lép. Tudom, vannak lassító mozgalmak, Slow Life, csakhogy én nem mozgalmista akarok lenni, hanem ember. Méghozzá olyan, aki lelkiismeret-furdalás nélkül tud délelőttöket sétával és olvasással tölteni, aki tud egyszerre egy dolgot csinálni, nem rögtön hármat is, nehogy elmaradjon valami, és aki, ó boldog ember, ülve reggelizik.
Nem tudom megígérni, hogy mától jó leszek, és csak egy dologra koncentrálok egyszerre, de azért megpróbálom majd, napjában többször is. És ezentúl itthon is ülve fogok reggelizni, nemcsak a Teraszon.
Más nincs, megint hétfő, megint ugyanaz a nap, ugyanaz a nem kelek fel, ugyanaz a minek ez nekem, inkább a bármit csak ezt ne, de közben meg arra gondolok, nem baj a hétfő sem, majd pillanatvadász leszek, és igenis odafigyelek, és türelmesen kivárom a pillanatot, amikor a teljesség mégiscsak átrágja magát a mindennapokon.
Az idő kert. Varázskert, ha úgy tetszik, ahol két fa között néha titkos ösvény nyílik egy átmeneti örökkévalóságba.

Más. Eduardus Ursus három hete eltűnt, és fogalmam sincs, merre kóborol.