Túra

Hiányzik nekünk Iván. A mondat abszurditása mérhetetlen. Hogyan hiányozna az embernek bárki, akivel sosem beszélt, akivel sosem mosolygott össze a sarkon, akit sosem utált egy halvány pillanatig sem valami rosszkedvű, szürke reggel, és akit sosem ölelt magához? És mégis hiányzik. Pótolhatatlanul, nem múló, tompa fájdalommal. Mint egy éppen csak lyukas fog, olyan a hiány, fel se tűnik a mindennapokban, csak néha, valami csendes délutánon hasít az ember állkapcsába a fájdalom, hogy na igen, ő sincsen többé itt velünk.
Tegnap emléktúrát tartottunk hárman, akik szerettük, szeretjük a könyveit. Régóta terveztük, elmegyünk arra, amerre ő szokott, nézni az utcát kicsit, az ablakot, látni, amit ő látott, amikor kilépett a kapun és Budára indult. Mi is indultunk utána hát tegnap, lefelé a Pannónián, néztük a házakat, a könyvben emlegetett portálokat, megismertünk mindent a képekről is a mondatokból is. A hentesnél (Húsimádó) nem bírtuk tovább, bementünk. Én csak ácsorogtam némán, az útitársaim bátrabb, beszédesebb nők, beszélgetni kezdtek Pistivel, de hát így van ez, nekem már van hentesem, nehezen elegyedek szóba a máséval.
Pisti viszont szívesen mesélt, nem az íróról, az emberről, a barátról. Azt mondta, amit erről tulajdonképpen én is mindig gondolok, az ember legyen jó, az írás másodlagos. Neki Bächer Iván az ember jobban bejött, ezt így mondta, mert mire jó az, ha az ember jókat ír, közben meg nem jó ember. Azt mesélte nekünk, Ivánt mindenki szerette a környéken, se haragosa, se ellensége nem volt, és bár mosolygott, egy pillanatra elszomorodtak mind a csülkök és a karajok is pultban, mert azt ugyan nem mondta, de láttam a mosolyából, még minden nap hiányzik neki az ajtón belépő, magas, kék szemű férfi.

A Firkászban volt fogadalmunk inni egy fröccsöt, aminek nyitás után nem sokkal eleget is tettünk, de szomorúfröccs volt, olyan amitől az ember könnye kiszalad a szemzugból. Beszélgettünk csendesen, én magamban számoltam a halál óta sarokban gyűlő porszemeket, meg a meg nem írt sorokat, aztán inkább odébbálltunk, vittük a csendes szomorúságot kolbászt enni a büfésorra, belemerülni a forgatagba, cukorsokkot kapni a flódnitól és egy félreeső járdaszegélyen áfonyapálinkát inni. A Pozsonyi Piknik hangos forgataga és hömpölygő emberáradata mindenben a Bächer Ivánhoz kapcsolódó érzelmeim ellenpontja volt: túl sok.
Kettőkor aztán sétára indultunk egy kedves vezetővel, a csillagos házak közül néztünk meg jónéhányat, és bár a fiatal nő rendkívül felkészült volt, a séta idejét nem sikerült jól belőnie, így a tervezett másfél-két óra helyett hármat sétáltunk. Ez az én türelmemnek sok volt, mi a magunk részéről le is léptünk volna TSB-vel és a séta közben hozzánk csatlakozó Frankkel, de M. nem volt hajlandó köszönés nélkül csak úgy elmenni, úgyhogy végig kitartottunk.
A hosszú séta miatt végül minden olyan programról lemaradtunk, ami érdekelt volna minket a Piknikből, de legalább jól elfáradtunk. Így történt, hogy a tömegiszonyt, a szomjúságot és a fáradtságot oldandó megkerestük a Szilvakék paradicsom nevű éttermet, amire séta közben felfigyeltünk, és magunkba döntöttünk sok hosszúlépést, sőt mi TSB-vel két-két deci Feindl rozét is, mert ez lett az idei nyár kedvence. (Nekem nem csak ez, de én is szeretem.) Ettünk még egy-egy adag sültkrumplit, gyerek módjára ketchuppal, fáradt elégedettséggel, a pincér pedig elnézően mosolygott ránk, a piknikvendégekre vidékről.
Aztán visszametróztunk a Keletibe, vonatra ültünk, és hagytuk a fővárost magárasötétedni Ivántalanul.

Én nem ismertem Bächer Ivánt személyesen, sosem váltottam vele egyetlen egy szót sem, sosem láttam se messziről, se közelről, se szatyorral, se szatyor nélkül, de a túra után teljes és megingathatatlan bizonyossággal mondhatom, kedveltem volna. Nem az írót, az embert. Aztán még az is lehet, a könyveit egyáltalán szóba se hoztuk volna, míg együtt várunk szódacserére a CBA hátsó pultjánál.