Állítólag a nyújtózkodás kifejezetten életmentő dolog reggelente, de nekem még ennél is több. Egy jó, értsd igazán lassú, igazán el nem sietett, nyújtózás a végtelen látogatásával is felér, hiszen nyújtózáskor kinyúlik az ember a mostból a leszbe és a voltba. Mintha kilépne a téridő kontinuumból valami kozmikus térbe és időbe.
Szeretek nyújtózkodni reggelente. A lassú reggel amúgy is fontos, nekem idő kell ahhoz, hogy megkeressem a lélegzetem, összeszedjem az ízületeimet, és megpróbáljam elképzelni, hogyan vált gyorsabb tempóra a keringésem, hogyan élesztgeti a vérem a függőágyből kikecmeregni készülő idegsejteket. Igen, reggelente szeretek csak úgy feküdni egy darabig, ritkán az ágyban, inkább a jógamatracon, mert az olyan kemény, hogy a csigolyáim maguktól megtalálják a helyüket, és szeretem hagyni, hogy a gondolataim menjenek a maguk útján.
Minden napszaknak megvan a maga varázsa, tudom, de én néhány éve (évtizede?) inkább reggeli ember lettem. Reggel sokkal gyakrabban mosolygok, és kevésbé idegesít a világ, mert csendesebb és egyszerűbb. Általában szeretkezni is reggel szeretek jobban, szép ráérősen, lassan, aztán zuhanyzás után visszabújni az ágyba, és ilyenkor még az is elő tud fordulni, hogy visszaalszom egy kis időre, és keresek magamnak egy kedves, szörnymentes álmot.
Persze ehhez végtelen, délelőttbe futó idő kell, sok fény, sok csend, kevés ember, zéró tennivaló és egy jó könyv sem árt. Mennyivel jobb ember lennék, ha ilyen
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése