A méhesben

Az ember, élete bizonyos időpillanataiban menekül. Ki hova tud - az alvásba, esetleg a méhesbe. Mi tegnap az utóbbiba.

Örülök, hogy egy nap híján ugyan, de vége van ennek az idei őrületnek. Még egy ilyen évet nem szeretnék, már ami a munkát illeti. Ami biztos, tegnap hajnalban egy napra elmenekültünk innen oda, a valóságból a méhesbe, a döngő-zsongó levendulatáblákhoz, a ránctalan Balatonhoz, az árnyas teraszhoz az erdő mélyén.

Jó, tudom, tudjuk, egy nap nem sok idő, de azért ha ügyes az ember pont elég arra, hogy kiszakadjon a napi rutin agybajából, hogy ne húzza a vállát a mindennap, hogy telítődjön a szeme színnel, a bőre napfénnyel, a szája ízzel, és hogy nevetni tudjon szinte mindenen.

Jó volt innen elmenni tegnap a lányokkal, és még a hajnali indulást sem bántam igazán, bár azért ennek a konspirációs epizódnak voltak bizonytalan pillanatai, de egye fene, ha ezen múlik, hogy Mihály jöhet-e, nekem így is jó. Van ezeknek a kirándulásoknak valami rituáléja most már, a terasz Lengyeltótiban, ami még magányos és elhagyatott, de már ott van benne a nyár lehetősége, Dörgicse azzal a leírhatatlan illattal és gyógyító látvánnyal, amit talán a francia levendulamezők tudnak még, de én egyelőre csak itt tapasztaltam meg, aztán a sajkodi séta az ösvényen, aminek soha nem lesz vége, de ami mégiscsak egy teázóhoz vezet az erdő mélyén, aminek a teraszáról még éhesen is szép a Balaton. Aztán hazafelé a komp, Juci étterme, és végül a nagyon fáradt, kanyargós út haza.

Tegnap csak egy napra mentünk el, de minden úgy volt ebben az egy napban, ahogyan jó volna, ha lenne sokkal többször egy évben. Minden ideg és izomszál ellazítva, hol csendes örömben, hol hangosan poénkodva az elénk toppanó bizarr feliratokon, csak úgy megbékélve egymással és a világgal.

Ha elmegyünk együtt, úgy megyünk, és úgy éljük az időt, mintha a világ rendes hely volna, mi pedig valahol a közepén élnénk, mellettünk levendulatábla, mögötte kaptárak, a lábunk előtt meg a Balaton.

Megjegyzés: tegnap voltunk néhány új helyen, például a Kővirág Panzióban, meg a Teázó az erdő mélyén nevű teázóban. Volt, ami tetszett bennük, volt, ami nem, és bár hibátlant nem találtunk az új helyek közt, annyit azért megállapítottunk, hogy az mindig egy kicsit szimpatikusabb nekünk, ha a hely tulajdonosa még részt vesz a vendégekkel való foglalatoskodásban, viszont nem árt, ha van kaja. A megjegyzés megjegyzése: a mellékhelyiségekről alkotott elképzelések igen furcsák a mai magyar vendéglátásban, és a jó helyek is, már ha tényleg jók, elég gyakran iszonyatosan sznob hellyé válnak pár év alatt. Persze továbbra is szépek, a terítő összhangban a dekorációval, minden retro, minden eklektikájában is passzol egymáshoz és hozza azt a fajta ízléses, helyi adottságokra kalibrált fílinget, amit mi is szeretünk, csak éppen ... a pincért unott, a kiszolgálás akadozik, a szomszéd asztalnál egy olyan pár, aki hagyján, hogy egy szót nem szól egymáshoz ebéd közben, de még csak el sem mosolyodik. Jólétben élő emberek, akik nem tudnak mit kezdeni az élettel. Szomorú, de mi meg nyilván beszólunk. Randa vénasszonyok leszünk, vagy világhíres étteremkritikusok, ez még nem dőlt el, de az előbbi kicsit valószínűbb.

Na mindegy, a régi helyeink; a Menthol a fonyódi piac mellett, meg Juci étterme Szántódón, továbbra sem ilyen dizájncentrikus, de életszerű emberekkel, pazar kiszolgálással és tökéletes kajával/kávéval/sörrel vár minket. Igaz, őket nem a sznob, úri közönség látogatja, és ez maradjon is így, ha kérhetem.

Ma már itthon megint. Meggylekvárt fogok főzni a lengyeltótiban szedett meggyből, ebédet főzök, beszámolót írok a holnapi értekezletre, vasalok, és öncikket fordítok, míg a fiúk meccset néznek. És nem kapok agybajt, vagy csak kicsit, hogy egyszerre döglött be a mosógép és a mosogatógép. Majd inkább holnap, amikor kiderül, mennyiért javítják meg őket.
Nincs más. Még a fülemben van a dörgicsei méhek zsongása. Éjszaka levendulaillatban aludtam.
Az álom az utolsó érv Isten mellett.