Are we?

Are we there yet? - kérdezi Szamár a Shrek kettőben jó sokszor. És igen, ilyen szamár az ember is, mindig azt akarja tudni, ott van-e már, siettetné az időt, hogy elérjen valahová, hogy elérjen valamit, hogy aztán azon kesereghessen, ez is elmúlt.
Ilyen örök gyerek vagyok én is, alig várom a tanév végét, aztán az adminisztráció végét, aztán hogy vége legyen a feladatoknak, és lehessen menni, utazni, de végül mégiscsak a Teraszt várom a nyárból a legjobban. Azt a hetet, amikor végre mindent zárójelbe lehet tenni, át lehet gondolni egy teljes évet, és hátra lehet dőlni, nézni lehet a gerendákat, hallgatni a hőségtől kába legyek döngését, a csendet, vagy egymást, és azt lehet gondolni, semminek nem vagyok része, csak önmagamnak, és az én világomat csak azzal kell megosztanom, akivel szeretném.
De a Terasz még odébb van egy kicsit, az egész heti munkahelyi stressznek még csak most lett vége, elég is volt belőle, de elég volt az állandó éjszakázásból is, olyannyira, hogy pénteken már kocsival mentem a bankettre, hulla fáradt voltam, a májam is tiltakozott a minden esti borozás ellen. A bankett különben jól sikerült, és bár a vizsgán tényleg nem volt mindenki nagyon tájékozott TSB osztályából, ahogy kint hallgattam őket a kerthelyiségben, már egészen érett emberek benyomását keltették. Arra gondoltam, a humorérzék és az önirónia talán pont olyan fontos, mint a tények ismerete. A tényeknek majd utánanéznek még, lesz rá idejük épp elég. Kedvenc esti mondatom is lett, egy szép lány mondta miután valami butaság esett ki a száján, a többiek meg lesajnálóan néztek rá. "Jó, nekem azt mondták, a fogyatékosokat is emberszámba kell venni, mert ők csak másképpen okosak. Na, értitek, én is csak másképpen vagyok okos." És nevetett. És akkor és ott úgy éreztem, meg tudom bocsátani neki az összes agyatlanságát, mert ismeri önmagát. És mitől felnőtt a felnőtt, ha nem pont attól, hogy az erényeivel és a hibáival is tisztában van.
Nem tudom, mit tudtunk nekik megtanítani az életről, de ha ennyit legalább, akkor az már néha több, mint amit sok felnőtt tud. Egyébként TSB osztálya volt a három végzős osztály közül az egyetlen, ahol úgy éreztem, igen, itt volt nevelés is, nem csak oktatás, és bármilyen sok vagy kevés ismerettel lettek gazdagabbak ezek a gyerekek, érdemes volt beléjük ölni a rengeteg munkát, mert na jól van, abbahagyom mindjárt ám, szóval ember lett belőlük. Az olyan nagy öröm, hogy még azt a sok-sok szart is valahogy egyensúlyozza, amivel meg kell küzdeni a közoktatásban. Tudom, ezzel élnek vissza mindig, de akkor is, az tényleg rohadtul sokat ér, ezerszer, milliószor többet, mint a fizetésem, amikor odaáll elém egy diák, és azt mondja, köszönöm, nekem nagyon sokat jelentett a tanárnő munkája, és megölel. Ez pénzárfolyamon legalább egy nizzai villa.
Na jó, ömlengés befejezve. A tanárság az egy jó munka egyébként, csak ne kellene kijönni az osztályteremből.
Jövő héten már nem lesz vizsga, végre rendet lehet tenni az íróasztalomon, meg lehet írni a pályázatot, a beszámolót, a mittudomén még miket. Az egyetlen kötött program a szerdai beiratkozás, illetve utána hétfőn még egy értekezlet és akkor tényleg vége, július elsejétől szabadságon vagyunk. Persze a társasági táncrend ennél kicsit bonyolultabb, kedden még TSB party a teraszán, talán végre mindenki kiengedhet kicsit, ha meg nagyon, akkor tán ott is lehet aludni. Én például tök szalma leszek, mert reggel a legkisebb gyerek elutazik, a két felnőtt meg csak feltalálja magát este anyai segítség nélkül is. Aztán van még egy olvasóklub csütörtökön, amire olvasni kellene gyorsan, és ha minden igaz, akkor jövő szombaton még lesz egy Tihany-Dörgicse levendulatúra is.
Más nincs, vasárnap van, süt a nap, még mindenki alszik, én pedig mindjárt rágyújtok azzal a ráérős mozdulattal, ami csak a nyári hétvégék sajátja. Szeretem, hogy nyár van. Jót tesz nekem. Szerintem én már tulajdonképpen ott vagyok.