Fikció

Én azt hiszem, fikció az bármi lehet, nem kell, hogy köze legyen a valósághoz, de a jó fikció az, aminek valami köze mégis van hozzá, úgy mondanám, súrolja a valóságot. Nem igaz, de lehetne az. Valahogy így.
Eheti fikcióm egy hajtincs. Sötét, erős szálú haj, ami belelóg a szembe, a bal szembe, na, hülyeséget beszélek, az a rendezői bal, igazából tehát a jobb szembe. Olyan tincsről beszélek most, ami nyilvánvalóan zavarja a látást, nem ott a helye, ahol van, oda csak úgy, valami hirtelen, meglepett fejmozdulattól hullott, és mint ilyen furcsa, helyét nem találó, kizökkent elem, a világban is fellelhető egyensúlyvesztést szimbolizálja, és nem meglepő módon a regény cselekményének fordulópontján jelenik meg.
A tincs egy férfi hajtincse, ennyit tudunk egyelőre mindössze, de a fikciót ez nem zavarja, sőt az információhiány még talán jót is tesz a történetnek. Feszültséget kelt. Ki ez a férfi és mire kapta fel a fejét a regény közepén? És miért vizes a haja? Mert vizes, azt elfelejtettem mondani. Lehet izzadtság is tulajdonképpen, vagy lehet, hogy most zuhanyzott, hosszan, élvezte a hátára ömlő langyos vizet, bal kezével a csempének támaszkodott, és nem gondolt semmire, csak arra, hogy az életben több egyszerű öröm kellene. Azt, hogy megázott volna, egyáltalán nem tartom valószínűnek, a cselekmény ezen szakaszában ugyanis nyár van, sőt, forróság, amit abban a szobában is érezni, amelyben a tükör előtt áll derekán törölközővel, amikor egy vizes tincs a jobb szemébe hullik.
Meleg van, a redőnyök hajnal óta leeresztve, a fény hason csúszik a lécek közt, az asztalon felejtett pohár aljáról egyenletes tempóban párolog a víz (egy atmoszféra nyomáson a párolgáshő 2257kJ/kg, tehát reggelre kiürül a pohár), a sarokba szorult por engedelmesen remeg a melegben. A berendezést mondhatjuk hagyományosnak. Fából faragott indák sötétre pácolva, itt-ott kevés farostlemez mégízléses dizájnban, öregkárpit, a szőnyegbe csomózott családi történetek pedig engedelmesen aláfekszenek a bútoroknak - házasság, gyermekek, hűtlenség, asztalról lelökött porcelántányér, csendes, estébe fúló zokogás, csipet só, vörösbor. Kelet-európai polgári sztenderd.
Szóval a férfi a tükör előtt áll, bal kezével a törölközőt fogja össze a csípőjén, jobb kezében telefon. Ahogy lehajtja a fejét, a tincsről a parkettára csöpög a víz.  Sajnos túl messze vagyok ahhoz, hogy halljam, ki hívta.