Élet-kép

Most már szinte nyári posztokat tudnék írni például, ha nem lenne munkahelyem, de van, ami egyrészt jó, lásd Maslow piramis, másrészt meg ennek teljes jogú ellenpontjaként szar, hiszen borzalmas hülyeségek történnek nap mint nap. A csodálatos tanári tabló mellett a héten leginkább az verte ki a biztosítékot, hogy visszatért a mi Kálmánunk, a megfigyelőember, a kockás füzetével. Én is láttam, de azt hittem csak beugrott látogatóba, ehhez képest TSB azon kapta tegnap, hogy tök egyedül üldögél a kistanáriban és basztatja a számítógépeket. Most már ki kell lépjek akkor is mindenből, ha elmegyek órára. Nem emlékszem, mit hagytam nyitva tegnap, remélem csak a levelezésemet, de akkor is. Állítólag szeptembertől véglegesre is felvesszük. Ja. Annyira bevált, de tényleg. Van akit kirúgnak, van, akit felvesznek. Az Úr adta, az Úr elvette.
Egyébként meg szívből örülök, hogy nem vagyok osztályfőnök, mert nehezen bírnám a mindennapi mindent. Tényleg igyekszem magam eltávolítani egy kicsit ezektől a dolgoktól, attól, hogy az egyik diák megunta az életét, és bevett egy doboz nyugtatót (szerencsére jól van, kórházban persze), meg attól is, hogy ma a nemzeti összetartozás napján a diákok állítólag valami nagy Magyarország (hogy a rossebbe kell ezt leírni egyáltalán????) életképet alkotnak, aztán egyszer csak az elcsatolt részek eltávolodnak az anyaországtól (sic!) és körbeölelik azt. Hát nem, nem fogom lefotózni, ellenben és de ha kell, szívesen odahányok.
Más. Tegnap végre együtt ebédeltem a nőkkel hármasban. Szerintem utoljára egy hónapja volt ilyen. Jó volt, nyugalmas volt, érdekes volt, és mindenféle szempontból jót tett. Röhögtünk egymáson, röhögtünk saját magunkon. Az élet, ha nem is mindig szép, legalább olykor szórakoztató.
Az van még, hogy ma van Emma születésnapja, ami nagyon fontos, és ha ma nem is, de holnap rettenetesen meghúzom a fülét a Grecsó-esten, mert nagyon sokat jelent nekem a barátsága, nagyon sok jó energiát kapok tőle, és kiváló példát mutat az életből. (Igaz, hogy nem tudom utánacsinálni, de csodálom, mennyire könnyűek a léptei ezen a világon.)
Más nincs. Na jó, az azért még van, hogy úgy fest, enyém lesz Cippó  Rollieflex előtti boxgépe, egy Lubitel. Iszonyatosan lelkes vagyok, és tűkön ülök. És szeretni fogom, mert gyönyörű képeket csinál, és mert olyan régóta vágytam ilyesmire. Igazi, kézzel fogható képeket készít rendes filmre, nagy filmre ráadásul. Csak majd hol hívatom elő, azt ki kell találni.
Hát ennyi. Megjött a Lovasi könyv a kiadótól, négyszáz plusz oldal, de szép. Persze választhattam volna rövidebbet is.