Szeglet

Kávéházi leginkább.
A kávéház falán képek lógnak, fotók mármint, de tegnap rájuk sem néztem, mert el voltam foglalva Emmával, aki sajnos súlyos életközép-válsággal küzd. Legalábbis ezt üzente csütörtök este, ezért kell vele találkozni. Kint a teraszon még azt is láttam (mert az ember azt lát, amit akar), hogy ki van sírva a szeme ... Menjünk be egy kicsit, mert először mutat valamit. Akkor most mi vaaaan??? Én egész nap őrlődtem, ő meg mutatni akar valamit?
Különben meg azt se értem, miért néz engem a szomszéd asztaltól az a fotós fickó. Túl hangosan beszélek? Az egész este kezd valami abszurd drámába átcsúszni, és már azon filózom, hogy akkor ez most már megint nem a rendezői változat ugyebár. De Emma hajthatatlan, menjünk már be. Az ember teszi, amit a barátai kérnek tőle, pláne ha kivételesen nekik van válságban az életük vagy mi.
Az ajtóra ragasztott plakát mellett úgy mentem el tegnap este, hogy később még anyám életére is (bocs, mama) meg mertem volna esküdni, hogy az a plakát nem volt ott. Mert az ember néha egyáltalán nem is lát.
A kávéház szegletén aztán hirtelen tök ismerős arcok sorakoznak. Pontosabban ülnek sorban a fal mellett. Meglepetésbuli, értékeli az agy látóközpontba érkező információt, de ennek semmi értelme, az már világos. Egy negyvenhatodikra nem szoktak meglepetésbulit szervezni.
Ott ül Gofri és Joe is, meg a gyerekeim is, meg naná, hogy a többiek, és akkor kiderül, hogy nincs válság, kiállításmegnyitó van.  Egészen konkrétan az enyém. Az a címe, hogy Portfólió. Mert címe is van. És plakát is van. Meg van méltatás is. Hála az égnek, nem a fotósé, hanem a fotográfiáé.
Szép és emberi szavak vannak egy nagyszerű fotós szájából arról, hogy az ember miért készít képeket. Meg arról is, bár énrólam nem tud semmit, hogy milyen lehet az az ember, aki ezeket a fotókat készítette. Nem spekulál, nem így értem, hanem gondolkodik. És életem egyik legmegindítóbb dicséretét kapom: ha iskolás gyereke lenne megkeresné azt a helyet, ahol tanítok, mert szeretné, hogy a gyereke hozzám járjon, mert akkor ott talán más is történik, mint könyv és munkafüzet.
Később még mond persze fontos dolgokat, már az asztalnál ülve, aminek nagyon örülök, mert én még életemben nem mertem kérdezni tőle semmit. A legfontosabb amit mond szerintem az, hogy mindegy mivel készíti az ember a képet. Az eszköznek nincs jelentősége, csak a szemnek meg az agynak van. (Ezt nemrég máshol, mástól is olvastam.) Ezt ne felejtsem el, amikor csorog a nyálam valami sokszázezres gép előtt legközelebb.
Nem akarok nagy feneket keríteni a kiállításnak, mert nem az egyébként szeretett ablakos képeim miatt érdekes ez az egész történet most, hanem a barátaim meg a családom miatt, akiknek ilyesmi egyáltalán megfordul a fejében.
Örülök és zavarban vagyok. Elsőkiállítós lettem. Az is igaz, hogy valószínűleg jól van ez így, mert minden első nehéz, de aztán ... Körtének igaza lehet, amikor azt mondja, ha egyszer meglátja az ember a képeit hús-vér valóságukban, akkor rákap ennek az ízére. A kirakosgatás ízére mármint.
Amúgy meg kész a Portfólióm. Eszemmegáll. Köszönöm.