Játszani engedd

Mindenki másképp csinálja, énekelte az LGT annak idején. De nem csak az életre, a szerelemre, a csókra igaz ez, hanem a kultúrára is. Tegnap este, utolsó pillanatos baráti meghívásnak eleget téve, TSB-vel megnéztük a Magyar Kultúra Napja alkalmából rendezett ünnepi műsort itt a szomszédunkban. A műsorról előre semmit nem tudtunk, úgyhogy kíváncsian  (én egy kicsit talán ijedten is,) üldögéltünk a nézőtéren, és fogalmunk se volt,  mire is kell számtani. A helyszínből adódóan mondjuk komolyzenére tippeltünk, és többnyire igazunk is volt, mert a műsor nagy részét (szerencsére) komolyzenei darabok, leginkább Liszt és Bartók szerzeményei adták. Volt néhány vers is, himnuszok Kosztolányitól, Weöres Sándortól, Radnótitól és Nagy Lászlótól, no meg egy kis balett és kórusmuzsika, utóbbi kettővel azonban ritkán vagyok kibékülve, és most sem lettem sokkal lelkesebb.
De visszatérve a komolyzenére, azt azért megállapítottam, hogy ilyen necces estéken, amikor a nemzet ünnepel, az ember nyugodtan hagyatkozhat jó zenészekre. Persze a Liszt Ferenc Kamarazenekar nem tegnap kezdte, és mivel még sosem hallottam őket élőben zenélni, külön öröm volt, hogy egy Liszt darab mellett (elfelejtettem a címét sajnos) éppen Bartók Divertimentóját játszották.
Persze a szünetben jót nevettünk, mert öreg barátnénk pont hogy ettől a műsorszámtól kapott agybajt, gondolom, a közönségben nem egyedüliként. Igen, tényleg ilyen ez, a a kultúra mindenkinek egy kicsit más. Ha azt mondom, én Bartókon nőttem fel, akkor azért túlzok, de az igaz, hogy életem első, nem belealszom típusú zenei élménye Bartók volt, és ebben az általános iskolai énektanáromnak, Lakner Tamásnak óriási szerepe volt. Az ő óráján hallgattam először nyolcadikos koromban (!) operát: A Kékszakállú herceg várát, és az ő óráján hallottam először élőben az Allegro barbarót, amikor egy ének szakos egyetemista fiú (szép, magas fiú volt) óra végén odaült a zongorához, és eljátszotta nekünk.
Ezzel csak azt akartam mondani, hogy ad abszurdum nincs jó kultúra meg rossz kultúra, mint ahogy kívülről nem lehet egy szeretkezésre sem azt mondani, hogy jó vagy rossz - az aktusban résztvevő felek fogják eldönteni, nekik mi a jó. Hogy a test és a lélek illeszkedik-e, a tapasztalat mondja meg. A zene esetében épp úgy, mint a szeretők esetében. Azt hiszem, elméleti tetszés egyik esetben sincs, vagyis pont úgy nincs (komoly)zenei sznobéria, mint ahogy egy kellemetlen szerelem sem tartható fenn hosszú távon. Az ilyesmi ellen a test és a lélek is tiltakozik.
Nem gondolom, hogy másnak is kell vagy pláne, hogy illene szeretni Bartók darabjait, esetleg bárki másét. Nekem szerelem, másnak idegenkedés. De hát éppen ez a zenében a csoda - szerethetjük, akit csak akarunk, még csak indokolni sem kell.
A tegnap esti utolsó műsorszám az Allegro barbaro volt Érdi Tamás előadásában. Én Érdit még soha nem hallottam játszani, sőt róla sem hallottam még soha, de az első ijedtség után azon kaptam magam, hogy drukkolok neki. Jó, ez vicces, kiváló zongorista, ezer helyen játszott már ésatöbbi, de amikor bekísérték, olyan elesettnek látszott, hogy majdnem sírva fakadtam (pláne, hogy előtte Márta István zeneszerző szájából a fogyatékosok szó csúszott ki), és be kellett csuknom a szemem, míg a Liszt darabokat játszotta.
Az Allegro barbaro számomra a zongoradarabok alfája és ómegája. Most mondhatnám, hogy nekem aztán mindegy ki játssza, mind tetszik, de azért ez nem biztos hogy igaz. Forgách András könyve jutott eszembe, míg Érdit hallgattam, mert Forgách gyakran emlegeti az érintés fontosságát, hogy sok minden múlik azon, hogy nyúl egy férfi egy nőhöz. Sőt, szinte minden azon múlik, gondolom én, mert az érintésben kifejeződik mindaz a tisztelet, szeretet, vágy és félelem, amit a férfi a nő iránt érez. Tegnap este úgy éreztem, Érdi olyan odaadással nyúlt a zongorához, hogy azonnal meg is kapta a nőt. Az övé volt a zongora, az övé volt a darab egészen, visszautasítások és kényszerek nélkül adta magát oda és kapott teljes viszonzást. Mi ez, ha nem boldogság? Mint egy szép, és beteljesült szerelem. De hát jól van ez így, ez a zene, ez az irodalom, ez a művészet maga. És ezért jó, ha lehetőséget teremtünk mindenkinek, gyereknek és felnőttnek, hogy minél többféle zenét, könyvet és képet ismerjen meg. Sosem tudhatjuk, ki miben talál rá az örömre.

Más. Heindl Péter kedves olvasótársam a klubból, amúgy fontosabban és pontosabban jogász és történész, a jogállamiság, az emberi jogok elkötelezett támogatója, írt egy cikket az ÉS-be. Kiváló cikk, mindenképpen ajánlom olvasásra. A VilágMa oldalán ehhez a cikkhez kapcsolódva gondolkodtam a felelősségünkről. Ha érdekel valakit: KATT.
Egyébként a hét reménytelenül, de nem kedvetlenül zsúfolt, ma remélhetőleg eljutok a helyi Moly(ok) találkozójára, holnap vacsorára jönnek a lányok, úgyhogy hétvégére marad minden rengeteg, rengeteg sok munka. Remélem, ki sem lehet majd mozdulni.