Ez lett

Sosem volt kedvenc műfajom az értekezlet, mert gyakran feleslegesen töltünk időt dolgokkal, amelyeket rövidebben, hatékonyabban is meg lehetne beszélni, viszont szinte soha nem esik rajtuk szó igazán fontos dolgokról. Megvan ennek is az oka, félő, a végén verekedésbe torkollna az eszmecsere, mert diplomások ide vagy oda, az indulatokat nem nyeli el a keményfedeles oklevél. Hogy jó példával járjak elől, kapásból tudnék mondani legalább három embert, akinek szeretnék behúzni egy egészségeset.
Jó, nem húzok be nekik, mert az egyiknek tuti van ügyvédje is már, meg van pár cimborája, akik imádnak Árpád sávjaiban masírozni fel s alá, meg különben is, csak nem fogom ripityomra törni az ujjaimat a kemény fejükön.
Nem tudom, mi a megoldás, az biztos nem sokat használ, hogy jártatom a számat az értekezleteken, meg hogy (szerintem) okos kérdéseket teszek fel néha. Csak hát akkor mi a fene lesz itt?
Néztem az elnyűtt arcokat, Bridget egzaltált formáját, és tisztán láttam saját magam unott képét kívülről. Amikor a portfólióra, meg az értelmetlen adatszolgáltató lapra terelődött a szó, akkor mi már csak egymásra néztünk TSB-vel, és annyit mondtunk, hogy jövőre mi ezt nem akarjuk és kész. Ezt persze csúnyábban mondtuk. Sút azt is mondtuk, hogy ennél még sört csapolni is jobb valami külvárosi kocsmában, meg hogy sebaj, elvégezzük ókájéban. Ahogy hallom, nem sok olyan iskola van a miénken kívül a városban, ahova még effektíve be kell járni. Tényleg igaza van TSB-nek, csoda, hogy nem esett millió darabra ez az ország.
Amúgy rossz előérzetem van, most már elég komolyan. Zaphod orbitális víznyelője jár az eszemben. Mi van akkor, ha már alámosta az egész országot, és egy utolsó cinikus berúgás után mind eltűnünk a fekete lyukban? Persze akkor már nincs semmi. Félelmetesen biztató.
Egyébként is hideg van, álmos vagyok, napok óta nem sírtam, pedig kellene, és nem jut eszembe semmi, amire azt tudnám elég nagy határozottsággal mondani, hogy ikigai. Sőt nem hogy, de még felkelni sem akarok, csak olvasni, míg a csontjaimra nem szárad a bőr. (Kábé három év.)
Tegnap azon gondolkodtam, tudnék-e verset írni. Mármint hogy jó verset. Kár, hogy nem. A versekben olyan jó megkerülőmondatok lehetnek. A rím miatt, mondanám hümmögve, közben meg nem is.
Láttam egy jó filmet, az a címe: Hogyan nevezzelek. Francia persze, sokat kell rajta nevetni, de azért van egy pár rész, ami nagyon fájdalmas, és nagyon igaz. Nem mondom, hogy találjuk ki, melyik az, mindenkinek másik volna. Ilyenek az életeink. (Hogy lenne ez franciául vajon?)
Ez a zseniális film egy név körüli bonyodalommal indul egyébként, aztán évtizedes sérelmek, sőt titkok is felszínre kerülnek. Ó, hát az ember tényleg ilyen, őrizgeti a kis titkos tüskéit, míg gennyesre nem dagadva egyszer kifakadnak. Ezt egy sebész mondta egyébként egyszer, amikor a fejemet varrta. De akkor ezt ott dicséretnek szánta.
Én azt hiszem, nem akarom már azt csinálni, amit csinálok. Pedig tényleg szerettem tanár lenni, és szeretek tanítani még most is, de tanárnak lenni már nem szeretek. Van ennek bármi értelme?
Más. Bővül a citációs listám. Benne vagyok a kortárs botanikában. Komolyan mondom, ha akarnám sem tudnám ezt eklektikusabban csinálni. ÉS citáció Izabellának, bükkösök nemtommije nekem. Még a CIA sem jut a nyomomra, ha ezt így folytatom.
Tényleg el kéne utazni valami homokos tengerpartra. Hirtelen.