Möbiusz

Szeretem, hogy az ember életében olykor maguktól megoldódnak dolgok. Van, aki úgy tartja, soha nem kell tenni semmit, majd az élet, Isten, a sors vagy ki tudja, mi elrendez mindent, de én ebben azért kételkedem, ha nem baj. Ha baj, akkor is.
Tegnap végül nem mentünk sehova ünnepelni, leginkább talán azért, mert nem nagyon volt mit. Az értekezlet kínos lassúsággal telt, és valahogy csak mélyebbre lökött minket a kedvetlenség kútjába. Ráadásul a végére Bridget kis színjátékot is kieszelt: egyenként felséges színe elé kellett járulni, hogy átvegyük a papírt, amiben a minimálbér emelkedése miatti fizetésemelkedésről tájékoztat a munkaadóm. Hogy ez miért nem ért rá hétfőig, és miért nem a gazdasági irodában ... Mondtam is, hogy legjobb lesz, ha keresünk egy vurstlit valahol, aztán lövünk neki valami kibaszott rubintköves gyűrűt, hogy legyen mit csókolgatnunk ilyen alkalmakkor. Komolyan mondom, őrület ez az egész.
Végül mulatozás helyett elmentünk TSB-vel a mellultrahangra várakozó Mihályhoz, aki jól van, hurrá, csak ő is mellre szívott valamit, amit aztán hozzánk hasonlóan őrizget magában. Rendkívül praktikusnak találtuk, hogy ezentúl mammográfiára is hármasban járhatunk.
Mivel úgy gondoltuk, rendelőintézetben inni valószínűleg nem oké, az épületen kívül ittunk egy-egy korty pálinkát a laposüvegből, amolyan hajléktalan sztájlban az utcasarkon. Ezen azért legalább röhögtünk.
Aztán mindenki hazament szépen. Én az este és az éjszaka további részét gyakorlatilag alvással töltöttem, egy furcsa és tehetetlen álomban - pizsamában és emlékeimtől megfosztva szerettem volna eljutni haza, de se pénzem, se telefonom nem volt.
Más nincs. Tóth Krisztina akváriumának sohasem lesz vége, ezért megzsaroltam magam. Ha kiolvasom, átmehetek a könyvtárba kikölcsönözni az Erdős Pálról szóló könyvet. Addig nem.
Különben meg az életem egy Möbiusz-szalag. Sosem kezdődött, sosem lesz vége, és sosem jutok el sehova. Pont mint álmomban.