Interferencia

Tigris megérzéseihez csatlakozva, és alig picivel, mint a könyv tizedén túljutva, én magam is ajánlom Paul Auster New York trilógiáját. Érdekes különben, mitől lesz valakinek elég hamar az az érzése, jó , nem azt mondom, hogy az első mondat után, de nagyon hamar, hogy az egy jó könyv, amit a kezében tart.
Ez is egy húrelmélet. Hogy egy húron pendülünk. Lám, milyen bölcs a jó anyanyelv.
De nem viccelek, tényleg hamar megérzem, mi a nekem való könyv, és ritkán tévedek. Most meg még bosszankodom is, mert sietve kellene olvasnom a csütörtöki olvasóklubra, közben meg nem akarom elsietni, hát igen, mint a jó szerelmeskedést ugye, hogy még tovább legyen jó, hagyni akarom ennek a regénynek a mondatait jó sokáig rezonálni magamban.
Tegnap egy Reich tanulmány elején olvastam: 
"Egy fokozatosan létrejövő zenei folyamat előadása vagy meghallgatása ezekre a dolgokra emlékezteti az embert: 
-amikor meglökünk egy hintát, majd elengedjük, és addig nézzük, amíg meg nem áll teljesen, 
-amikor megfordítunk egy homokórát, és végignézzük, ahogy a homok a szűk nyakon keresztül lassan lepereg, 
-amikor lábainkkal az óceán partján a homokba lépünk, és azt nézzük, érezzük és hallgatjuk, ahogy a hullámok teljesen betemetik őket. (…) " 

 Steve Reich: A zene mint fokozatosan megvalósuló folyamat (1968) 

Na ilyen Auster szövege nekem. Mint amikor meglöknek a hintában, és elengednek, és én is elengedem magam, csak lendülök a semmibe (Akkezdet) és vissza, és várom, hogy a történet szálai megszólaljanak, hogy a hangok, szavak, mondatok interferenciájában megszülessen a történet, és a végére majd úgy csengjen le, mint a Violin Phase for violin and tape. 

Én azt hiszem, úgy kell írni, mint ahogyan zenét szerezni vagy szeretkezni. Nem lehet, de legalábbis nem érdemes erőszakkal, csak a másikra odafigyelve. Mondjuk az írónak a történet szereplőire? Ezt nem tudom. Kire figyel az író? Lehet, hogy inkább önmaga és a történet harmóniájára. 

A szövegekben, mint a zenében, az oda nem illő hang kilóg. Minél több van belőle, annál élvezhetetlenebb a mű. Az oda nem illő hangot persze nem szabad összetéveszteni a történet, az interakciók eredményeképpen fellépő ideiglenesen disszonáns hangzással.  (Lásd Reich darabja.) A kakofónia és az interferenciából adódó disszonancia nem ugyanaz. Az utóbbi természetes. Számomra legalábbis. 

Ez van. Az írói önkielégítést végző szerzők meg egyszerűen nem érdekelnek. 
Hallgassunk Reichet és olvassunk Austert. Ma ez az egyetlen dolog, amire vágyom. 

Más. Valóság nagybátyám. Tegnap megírtam életem talán legunalmasabb félévi beszámolóját. Nem is érdekelt, nem akartam, hogy érdekes legyen. A botanikai cikk lektorálásának felénél járok, és nem értem, minek ötször elmondani ugyanazt egy cikkben. Mégsem vagyok természettudós.
Ma átnézem az önéletrajzom, és megírom a motivációs levelem, pedig azt sem tudom, tényleg érdekel-e az állás. Nem mintha azt gondolnám, pont nekem akarják adni, és nem mintha azt hinném, hogy Budapesten akarok élni. Mindegy.
Más nincs, már nem akarok még egy életet, ez az egy is sok néha.