Még kettő

Még két nap tulajdonképpen, bár nem nagyon értem, miért is számolom a napokat, mintha volna bármi jelentősége annak, hogy egy vagy kettő, esetleg három vagy éppen kettőezer-hatszázötvenkilenc.  Az idő a semmiből a semmibe tart, én meg mint vonal a centin, nem osztok és nem szorzok. Ez az emberi élet hiábavalóságának egyszerű, matematikai leképezése. Ontológiai számegyenes.
Lehet, hogy ha majd öreg leszek, tényleg öreg, amikor majd hajlik a hátam a föld felé, hogy az eget ne is lássam, Isten büntetése a világ púpja a hátunkon, szóval majd akkor lehet, hogy nem lesz mindegy melyik nap ébredek fel és melyik nap alszom el, meg hogy mivel töltöm az időt a kettő közt. Egyelőre nincs jelentőségem.
Nézem, ahogy a mocskos pára csorog le az autók oldalán, a szélvédőkön, az ajtókon, meg ahogy a fémfelületekre fagy - ahogy a semmi alácsorog az égből a földig, befolyik a repedésekbe, beborítja a házakat meg az utakat, és ide már csak egy ló kellene tényleg, meg Isten ahogy áll mellette, és sír. József is sír állítólag. (Ezt egy reklámplakáton olvastam: Mária és József házhoz jön, rendelje meg a szent családot Szentestére. Mária megszüli a kisdedet ott helyben, József meg sír.) Én már nem sírok, de nem is vagyok szent család, a kisdedek mind felnőttek.  
Egyszer öreg leszek, igazán öreg, meglátod, és akkor nem csak a gyerekkorom, de az egész életem kiköpöm a ház elé. És akkor felmegyek, leülök odafönt, kicsapom a pakli kártyát az asztalra. Na akkor majd meglátjuk, ki mire megy a számaival.