Csak úgy könyvekről meg férfiakról

Mert az ábrándozás nem segít. Na most ez egy iszonyatos baromság. Ez volt Murakami Haruki A határtól délre, a naptól nyugatra című könyvének borítójára írva, de ezzel csak tegnap szembesültem az olvasóklubon. (Én ugyanis e- verzióban olvastam a könyvet, és nem néztem a borítót. Az is lehet, hogy azon nincs is rajta ez az a nagy Coelho-faktorú mondat, tudja a fene.)
A tegnapi este, mint minden könyvklubos este, nagyon érdekesre sikeredett, pedig aztán kedvem az nem sok volt az egészhez. Persze karfájósan ez ember inkább vágyik némi otthon töltött csendességre, mint társaságra, de ahhoz már nem volt pofám, hogy megint ne menjek el - egész ősszel egy összejövetelen sem voltam.
Haruki könyve volt terítéken, és hát igen, szerencsére azért másnak is volt vele baja, ha nem is annyi, mint nekem. Hiába, nekem általában fordítva tetszenek a könyvek, mint a többieknek, de ez a jó az egész összejövetelben, hogy egyrészt mindenki másképpen olvas és másféle személyiség is, szóval sokféle nézőpontból lehet aztán megvizsgálni egy könyvet. A beszélgetés mindennél többet ér.
Érdekes dolog szerintem, hogy egyrészt milyen fontos dolog beszélgetni, és milyen fontos dolog csendben maradni, de hogy a legfontosabb az mégis az, hogy ezt a két tevékenységet az ember megfelelő időben csinálja. Hogy jókor beszéljen, meg hogy jókor hallgasson. Ez nem is olyan egyszerű dolog egyébként.
Mióta befejeztem András László Egy medvekutató feljegyzései című könyvét, azóta gondolkodom rajta, miért tetszett olyan nagyon ez a könyv, szemben Harukiéval. Azt hiszem, talán az a legnagyobb különbség a két regény között, hogy András Lászlóé őszinte. Harukié meg az elejétől a végéig mű. Pontosítok: én így éreztem.
Haruki regényével pont az volt a bajom, mint azzal a hülye mondattal a borítón: nincs az az ember, aki megengedhetné magának, hogy egymondatos szentenciákban foglalja össze az életet. Nem azért, mert az álmodozás igazából segít, hanem mert nincs ember, aki megmondhatja egy olvasónak, mi segít és mi nem. Nekem ezt ne mondja meg senki, amíg nem ismeri az életem.
Az a helyzet, hogy olvasó nem lélektelen woodoo bábú, amibe a szerző következmények nélkül bökdösheti a közhelyeit. Egy regényíró pedig nem Isten, hogy kinyilatkoztassa az egyetlen igaz utat, és máglyára küldje az eretnekeket.
Haruki könyve engem mérhetetlenül bosszantott, és bár tegnap este kicsit enyhült a szigorom, azért alapvetően nem változott a véleményem, szerintem ez egy rossz regény. András László könyve viszont jó írás, mert egyáltalán nem közhelyes, egyáltalán nem tukmálja rám, amit gondol a világról, és ezért gyakran kaptam magam azon, hogy bár nem feltétlenül gondolkodom  világról úgy, ahogyan az elbeszélő, de megértem őt, és egy kicsit szeretem is. Haruki Hajiméjével szemben ebből a fickóból árad a melegség, az emberség és az élet.
A tanulság az, hogy közhelyeknek akkor sincs helye egy regényben, ha amúgy esetleg mi igaznak is gondoljuk őket. Az meg aztán a tévedések netovábbja, ha azért írjuk le őket, hogy önmagunkat győzzük meg ezekről az értelmetlen dolgokról.
Mert az álmodozás vagy segít, vagy nem. Ez van. Nem leírni kell, hanem megmutatni.