Nem

Ljudmila Ulickaja új kötetét olvasom, és jó sok dolog eszembe jut azokkal a dolgokkal kapcsolatban, amikről ír vagy éppen beszél. Elég hosszasan elmélkedik a női és a férfi szerepek változásáról a modern világban, és bár sok helyen egyetértek vele, vannak fenntartásaim. Ezek persze az örökös női próza, írónő ésatöbbi gondolatkörébe esnek.  Magam sem tudom, miért bosszant ez a nőzés ebben a tekintetben. Ulickaját nem annyira zavarja, bölcsebb talán, mint én ... biztosan bölcsebb.
Szükség van-e a nemre? - most ezen gondolkodom. Persze a biológiai reprodukcióhoz igen (örökké így lesz-e, nem tudom). De egyébként? Megmarad-e a nők és a férfiak biológiailag programozott morfológiai, hormonális és fizikai különbsége? Megmarad-e a férfi és a női lélek különbsége?
És itt most nem csak a felszín, az erős, emancipált, fizikailag is nagyobb teljesítőképességű nők vagy a metroszexuális férfiak jelensége érdekel, hanem egy kicsit annál több. A biológiai fejlődés. Hogy lesz-e, kialakul-e egy csoport, amely a reprodukcióért lesz felelős, és egy másik, egy hormonoktól megfosztott angyali kaszt, amely "mentesül" ettől a feladattól, és szabadon töltheti idejét gondolkodással, alkotással, tudományokkal. Bizarr gondolat, nincs kétségem. És nem hiszem, hogy valóban kivitelezhető volna biológiailag, hiszen a hormonrendszer rengeteg folyamatot szabályoz az emberi testben.
Az egészről egyébként az jutott eszembe, hogy nekem elég sok olyan kapcsolat jutott osztályrészül, ami nélkülözte a nemet mint fontos aspektust. A nagy barátságaim mind ilyenek és ilyenek is voltak.
De megmagyarázom. A barátság nem törli el a másik fél nemhez tartozását számomra, vagyis nem gondolok úgy egy férfira, mintha nő lenne vagy fordítva. Egyszerűen nem gondolok a nemiségére. Kikapcsolom azokat a receptorokat, amelyek az ellenkező vagy az azonos nem érzékelésére vannak bennem rendszeresítve. Nekem a barát angyal, de itt most ne a romantikus értelemben gondoljuk ezt el, hanem Andrej Rubljov Szentháromságának értelmében. A barátnak, akár a festő angyalainak nincs szüksége nemre. Amikor valamiért fontos lesz a nem, akkor a barátságok általában megszakadnak. Lesz belőlük más.
Egyszer valaki látta egy barátom képét valahol, és megkérdezte, ez a srác tényleg ilyen jól néz-e ki. Vagyis nőként nézte egy férfi képét. Én meg rendkívül tanácstalan voltam, mert nem tudtam, mit mondjak. Végül azt válaszoltam neki, hogy szokott a nőknek tetszeni, de hogy ezt én képtelen vagyok megítélni. Azt hiszem, megértett.
Nem, nem azt akarom mondani, hogy nekem mindegy, hogy nő vagyok. Nem is szoktam gyakran irigyelni a férfiakat, bár néha azért mégis. A könnyebb érvényesülés meg a kisebb hormonszint-hullámzás miatt például mégis. Ulickaja azt írta, nem irigyli, hogy a férfiak kimaradnak a szülés nehézségéből, meg az egyéb női dolgokból. Sőt : "... az, hogy a női nemhez tartozom, teljességgel kielégített, sosem irigyeltem azokat, akik a falra tudnak hugyozni." Hát, tudom, profán dolog, de én az állva pisilést mindig is irigyeltem a fiúktól. Pláne csalánnal benőtt partoldalakon.