Képzelegni nem szoktam, azt hiszem, meg álmodozni sem nagyon, mert egyrészt többre becsülöm a realitás fagyos talaját, mint bármi mást, másrészt meg azért sem nagyon vagyok alkalmas álmodozásra, mert előbb alszom el, mint hogy valami bámulatosan vonzó kisvirágos rétre jutnék. Elképzelni azonban gyakran szoktam dolgokat. ez, azt hiszem legalábbis, abban különbözik az előzőekben említettektől, hogy elsődleges célja nem a vágyakozás irreális fenntartása, hanem egy valóságon alapuló, mondjuk úgy, párhuzamos vagy alternatív univerzum megteremtése, ahol az élet se nem szebb, se nem könnyebb, csak valamilyen szempontból más.
Én például azt szoktam néha elképzelni, hogy itt vagy velem. Nem romantikusan feltétlenül, se nem szenvedélyesen, csak azt, hogy hallom ahogy levegőt veszel mellettem, a szemem sarkából látom, ahogy felveszed a cipőd vagy nyújtózol egyet, ahogy hason fekve olvasol, hogy oldalra fordulsz és megsimogatod a hajam, meg hogy állsz az ajtóban és mosolyogsz. Ez utóbbit, ahogy mosolyogsz rám, egyébként nagyon szeretem elképzelni, mert ... nem is tudom, ezt nem is kell indokolni. Persze előfordul, hogy olyan dolgokat is elképzelek, amihez semmiféle emlékmorzsa nem áll rendelkezésemre, ami teljes egészében saját szellemi termék. Például, hogy főzöl, hogy pulóvert veszel egy üzletben, hogy öltönyben állsz valahol innen elég messze, vagy hogy éppen valami kopár sziklákra mászol fel.
Néha szomorúnak is el tudlak képzelni, bár nem feltétlenül akarlak, meg elképzelem, hogy egyedül vagy éppen, esetleg a barátaiddal beszélgetsz. És ez nem azért van, mert képzelegni szeretek, meg álmodozni, megfosztani az életet a valóságtól, hanem mert ha választhatok (és mert amikor elképzelek valamit, akkor én választok a lehetséges világokból), akkor olyan egyszerű, és hétköznapi világot választok a multiverzumok miriádjai közül, amiben egészen közel élsz hozzám, és amiben minden ébredéskor érzem a tested melegét.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése